Ballagás

Jó, ha az eseményeknek van egy rituális kezdete és vége. Hogy érezd azt, hogy megkezdődött és lezárult valami, hogy számot tudj vetni az eseményekkel.

Június végén doktorrá avattak. Nézegetem az avatás fényképeit és felidézem az elmúlt tíz év eseményeit. Kéthetente Budapest, "Jutka a nagyvilágban" módra, készülődések, dolgozatok, kutatás, adatfeldolgozás, könyvek, tanulás, színessel aláhúzott részek, szigorlat, újabb vizsgák, szesszió és kezdődött minden elölről. Egyetemmel együtt 14 év szesszió. Eközben új helyek, új emberek, új találkozások, új kihívások. Minden utam egy újabb kilépés a konfortzónámból.

Mégis, amikor visszaidézem most ezeket az emlékeket, jó érzés tölt el, boldog vagyok. Nem az álmatlan éjszakák jutnak eszembe, az utazás fárdatságai, a lemondások, erőfeszítések, hanem a munka öröme. Hogy elkészült, megvan. Az enyém... Mennyire igaz, amit Csíkszentmihályi mondd a flow-ról A tökéletes élmény pszichológiája könyvében: “ (...) az élet legérdemesebb pillanatai, amikor a legjobban érezzük magunkat, és amelyekre később nosztalgiával nézünk vissza, sokszor akkor történnek velünk, amikor nehezen elérhető célt tűzünk magunk elé, és amikor minden képességünket teljesen igénybe kell vennünk annak eléréséhez”(7.o.)

Ami a legtöbbet jelentett ezen az úton, azok a nyereségek, a személyes nyereségeim: az akaraterő, a kudarctűrés, a frusztrációtolerancia, a céltudatosság, az akadályok konstruktív szemlélete. Hogy nem adom fel, féluton. Hogy nem keresek kifogásokat magam számára és nem hárítom másra a felelősséget, ha nem sikerül. Hogy megoldásokban gondolokodom. És a belső, legbelső biztos tudat: az önbizalom. Hogy számíthatok magamra, hogy erős vagyok. Erős lettem. Megerősödött a hitem, önmagamban.

Ami még sokat jelentett és nagyon sokat erősített, azok az erőforrásaim: férjem, szüleim, nagymamám, testvérem. Ők voltak a főszponzorok, érzelmileg és anyagilag is. Ede utolsó percig helytállt, 36 órát éjjelezett mellettem, átnézte a szakirodalmamat, beírta az adatokat, igazi tudományos munkatárs volt. Anyuka főzött nekünk és gondoskodott rólunk, hogy csak a "tudományos" dolgaimra koncentráljak, apuka építette a házunkat Edével és apósommal, Atti tesómnak mindig volt megoldása bármire:) Jó érzés, hogy ilyen testvérem van. És kicsi mama, hát ő egy kulcsszereplő az egészben, sokszor a nyugdíját gyűjtögette, hogy kijöjjön a tandíj, utak, hogy meglegyen a fürdőkád...amiben relaxálhatok időközben.

Akiknek még sokat köszönhetek: Jánosék, akik szállást adtak 10 évig és igazi barátok voltak, Leon Andi, aki csomagban küldte a könyveket és befizetett nekem a Questia könyvtárra valamint tartotta bennem a lelket. Azbei Kinga barátnőm, aki mindig megteremtette a lehetőséget arra, hogy kiállításra menjünk tolmácsolni Bukarestbe, hogy tudjuk finanszírozni a kiadásainkat. Enélkül a házat nem tudtuk volna befejezni, amiben most lakunk.

Imola véletlenül dupla ösztöndíjat utalt a bankszámlámra, aztán összebarátkoztunk és azóta az ő albérlője voltam Budapesten. Egyik éjjel, amikor már hullafáradt voltam, mert még a szakképzésre is kellett készülnöm, azt mondtam, nem megyek el vizsgázni, nem tudok letenni egy nap alatt 4 vizsgát. Imola azt mondta: nem adhatod fel, te vagy a példaképem. És nem adtam fel:)

Valamint a barátaim és kollegáim: Timi és Réka, akik helyettesítettek az egyetemen, amig én írtam a disszertációmat, támogattak, bízattak és kibírták az összes nyavalyáimat ez idő alatt:) Volt azért pár belőle:)

Köszönet azoknak, akik még szurkoltak: diákjaim, tanítványok, akik bíztak bennem. Köszönet azoknak is, akik azért szurkoltak, hogy hátha nem sikerül és beletörik a fogam az egészbe, ők még nagyobb lendületet adtak az egészhez: hogy "csakmégazértis":)

És így visszatekintve, mindig vártam, hogy egyszer vége legyen. Most mégis nosztalgia van bennem. Hiányzik. Miért is?

“Ellentétben az általános hiedelemmel az ehhez hasonló pillanatok, életünk legszebb élményei nem passzív befogadó állapotban érnek bennünket… általában akkor következnek be, amikor valaki testi vagy szellemi teljesítményét megfeszített akarattal a végletekig fokozza, hogy véghez vigyen valamilyen nehéz, de fontos feladatot. A tökéletes élmény tehát nem olyasmi, ami csak úgy megtörténik velünk, hanem sokkal inkább mi hozzuk szándékosan létre. Egy kisgyerek számára ilyen lehet az, mikor a nagy gonddal

épített torony tetejére, amilyen magasat eddig még sosem sikerült építenie,

remegő ujjakkal felteszi az utolsó kockát; egy úszónak az, mikor megpróbálja megjavítani saját rekordját, egy hegedűsnek, amikor hibátlanul játszik le egy nagy technikai tudást igénylő darabot. Minden ember előtt ezerszámra nyílnak ilyen lehetőségek - kihívások arra, hogy meghaladja önmagát.

Az ilyen élmények nem feltétlenül kellemesek abban a pillanatban, amikor átéljük őket. Lehet, hogy az úszó izmai fájtak legemlékezetesebb versenye közben, úgy érezte, szétrobban a tüdeje és szédült a fáradtságtól - ám mégis ezek voltak élete legszebb percei. Soha nem könnyű úrrá lenni életünk felett, néha pedig határozottan fájdalmas is lehet. Hosszú távon azonban a tökéletes élmények összeadódnak, és egyre inkább az lesz az érzésünk, hogy teljesen uraljuk életünket, sőt tevékeny részt veszünk irányításában is.

Ez az érzés pedig olyan közel áll ahhoz, amit az emberek általában boldogságnak neveznek, hogy jobban talán nem is tudjuk szavakban önteni.” (21-22.o.)