péntek, július 31

Müller Péter hamarosan Marosvásárhelyen



Szilveszterkor gondolkodtam: mi is legyen az idén az újévi fogadalmam? Nekem ez bevált: ha kimondom, leírom és megígérem magamnak, akkor van bennem egy erős belső kényszer arra, hogy meg is valósítsam.


Régóta van egy titkos, rejtett álmom. Akkor kezdődött, amikor először megláttam a Mesterkurzus weboldalt. Még a Sapientián dolgoztam és a Deus Probidebit házban volt a Tanszék. Élesen emlékszem erre a percre.

Liza hívta fel a figyelmemet először az oldalra és az előadássorozatra: http://www.mesterkurzus.com/

Akkoriban még hetente, kéthetente jártam Pestre, de sohasem úgy, hogy részt tudjak venni az előadásokon. Csak fájt a szívem...Nálunk miért nincs ilyen? Vannak nekem egyáltalán Mestereim?

Popper Péter tanított a doktorin, emlékszem, mennyire meg voltam hatódva, hogy az órákon mellette ülhettem. Ittam a szavait, ettem a könyveit. Az egyik Mesterem ő.

A másik Müller Péter. Őt nem ismertem személyesen. Még ífjú egyetemista koromban kezdtem el olvasni a könyveit. A szobatársnőmnek volt meg a Kígyó és kereszt és a Lomb és gyökér...Nekem és hozzám szólt, megérintett, elvarázsolt. Minden könyvét megvásároltam és a helyük itthon az ágyunk feletti polcon vannak. Oda csak a legfontosabbak kerülnek fel...A Mestereim...

Visszatérve az újévi fogadalmamhoz: elég merész célt tűztem ki. Meghívom a Mesterkurzust a Kulcs Egyesület nevében. Amit magam előtt láttam: a teltházas Kultúrpalota, a Mesterek, a vastaps. Szavak, gondolatok, amelyek mindig elkísérnek. Ez egy életreszóló élmény lesz...A bakkancslista egy állomása.

Egy dolog volt csak biztos. Akarom. Nagyon akarom.

"S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni. Vérré, reflexszé, ösztönné, jellemmé és végső soron sorssá csak az lesz, amit sokszor ismételünk. Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a miénk. Ezért a valódi akarat nem csupán az, ami benső Vezérünktől eredően villámként átcikázik rajtunk, s bevilágítja lelkünk homályos tájait, hanem az, amit sokáig akarunk. Hogy “Mit tegyek?”, azt már tudom. De ez még kevés. Az igazi akaratot onnan lehet felismerni, hogy az hétfőn, kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre és még húsz év múlva is akarom.” (Müller Péter: Titkos tanítások)

Január 5-én írtam meg a levelet Péternek, a Mesterkurzus főszervezőjének. Lestem a maileket, válaszol vagy nem válaszol...Mi lesz? Válaszolt! Sőt, örült is, hogy megkerestük. Számos levelet váltottunk, aztán komolyra fordult a dolog és meglátogattak bennünket tavasszal Marosvásárhelyen, hogy elbeszélgessünk erről a tervről. Jó érzés volt, ahogy hozzám, hozzánk viszonyultak. A korrektségük. És a bizalom, ami kimondatlanul is alapja lett mindennek.
Kerekasztal beszélgetés szerveztünk, buliztunk, sétáltunk, üzleti terveket fontolgattunk. És megszületett a megállapodás, belevágunk!



Utána mi látogattuk meg őket. A meghívásukra Edével részt vehettünk az Uránia Filmszínházban az első Mesterkurzusunkon, április 26-án, Mindennapi játszmáink, Az emberi kapcsolatok pszichológiája címmel. Előadók voltak: Szendi Gábor, Prof.Dr. Bagdy Emőke, Popper Péter, Müller Péter. Felejthetetlen élmény volt... Személyesen köszöntöttek bennünket a színpadról. Ede majdnem leesett a balkonról meghatódottságában:) Nekem meg kicsordultak a könnyeim. Úristen, itt vagyok...Úgy belejöttünk, hogy az autóban hazáig egy előző Mesterkurzus hanganyagát is meghallgattuk. Bagdy Emőke már régi ismerősünk és amikor előadás után találkoztunk, ő is azt mondta szívesen jön:) Jó volt hallani...A harmadik Mester az életemben:)

A nap legfontosabb eseménye az volt, hogy Bea, Péter barátnője szólt, hogy Müller Péter vár bennünket a kávézóban. Minket????? Ha ezt én a csajoknak elmesélem...Timi meg Réka is nagy Müller Péter rajongó...Timi mondta is, Bridget, te egy mázlista vagy. Mi tagadás, tényleg az vagyok:)

Nagyon meglepett a közvetlensége, humora és az, hogy mennyire jól néz ki:) Fiatalos, lendületes, tele tervekkel, jövőképpel. Hetven évesen én is ilyen szeretnék lenni. Nagyon jó érzés volt vele kávézni. Magával ragadott a kisugárzása, kiegyensúlyozottsága, életereje. Csak egy fantasztikus ember írhat fantasztikus könyveket...Vehetem elő a bakkancslistám és kihúzhatom róla ezt a kívánságomat...

Végül is miért csodálkoztam? Hiszen “Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)





Norvégiából hazajövet ismét egyeztettünk Péterékkel, melyek a még nyitott kérdések, miket kell még elintézni, lebeszélni. Feltöltődve és tele energiával a múlt hetet a szervezésre szántam. Mindenki örült, akivel a szervezés folytán kapcsolatba léptem, hogy hamarosan itt köszönthetjük Müller Pétert városunkban. Mentek a dolgok símán, mint a karikacsapás.

Szeptember 15-én Csíkszeredában és szeptember 16-án Marosvásárhelyen 19 órától sor kerül az első Mestrekurzusra! Kalandozás a lélek mélyén a legnépszerűbb magyar íróval: Belső utakon - Önmagunk felfedezése címmel.

Józsefattilásan kiver a boldogság, akár a veríték...) Bea meg Péter hétfőn érkeznek, hogy a Csíki helyszínt megnézzük, valamint, hogy aláírják a szerződéseket rádióval, tévével, újsággal. Hihetetlen...Mintha még csak most lett volna december 31 és az álom, hogy ez megvalósulhat...

Ami még hab a tortán, hogy a Sáros utca 13 szám alatt a könyvesboltot nyitunk közösen, ahol a jegyek mellett a Mesterkurzus kiadványai vásárolhatóak meg, augusztus közepétől: http://www.mesterkurzus.com/index.html?link=turkalo

A helység megtalálása is teljesen a vonzás törvénye szerint működött. Ágnessel kerestünk napok óta kiadó üzlethelységet és nézelődés közben leszóllított az a bérlő, aki a kinézett helységet kivette, majd meggondolta magát és átadta nekünk. Ezen már csak mosolyogni tudtunk...

“A Mindenség nem értelmetlenül kattogó, öntudatlan gépezet, hanem minden ízében Tudatos világ, amelyet egy Tökéletes Intelligencia teremtett, sőt benne van! Az atomoknak is van szerény értelmük, emlékük, érzékenységük, ők is követnek valamit: egy gondolatot, egy mintát, egy energia-törvényt, amelyből kristályok, hegyek, csillagok, növények és állatok lesznek….Ami láthatatlan, az a felfoghatatlan Bölcsesség irányító mintája, ereje, szelleme, mely mindent áthat, minden benne van és mindennel szétválaszthatatlanul egy!Az igazság nem az, amit gondolunk – hogy mi okos emberek egy oktalan Univerzum lakói vagyunk, hanem éppen fordítva: mi oktalan, önhitt és buta emberek egy abszolút Intelligens világnak nem “lakói”, hanem elválaszthatatlan részei vagyunk, melyben minden mindennel összefügg! Nem ok-okozati alapon, hanem eredendően és szétválaszthatatlanul. Nem tőlünk független díszletben élünk – hanem egyek vagyunk vele. Semmi sincs “külön”.” (Müller Péter: Jóskönyv)

Szóval alakul a molekula, mocorog az atom... Hiszem azt, hogy teltházas előadások lesznek. Gyertek! Már most karikázzátok be a szeptember 16-át:)


Már csak azért is, mert előadás után beszélgetés és dedikálás. Ha a ti bakkancslistátokon is rajta a van a Müller Péterrel való találkozás, akkor most itt az alkalom arra, hogy kihúzhassátok róla...Jó lesz feltöltődni együtt. Erővel...szeretettel.

Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)




csütörtök, július 30

Az anyanyelvoktatás metamorfózisai

Egy jó hír mára: végre megjelent közös kötetünk, Anyanyelvolvoktatás metamorfózisai (Pletl Rita szerk., Scientia Kiadó, 2008, Kolozsvár) címmel.

A kötet tanulmányai a 2005-2006-os tanévben lebonyolított országos hatókörű eredménymérés anyagának a különböző szempontú feldolgozásaiból keletkeztek. Egy folyamatvizsgálat helyzetképei, amelyek a romániai magyar iskolahálózatban tanuló diákok írásos dokumentumai alapján bemutatják az írásbeli kifejezőképesség színvonalának alakulását az egymásra épülő különböző iskolatípusokban (elemi, általános iskola, líceum), a fogalmazások jellegzetességei alapján vizsgálják az anyanyelvoktatás hatékonyságát, az alapadatokból kirajzolódó kép alapján próbálják feltérképezni a változó iskolában kibontakozó tendenciákat. Törekvésünk, hogy a fogalmazások alapján, hiszen ezek az írásbeli műveltség legjobb mutatói, bemutassuk a magyar anyanyelvű diákok közös kommunikációs alapműveltségének jellegzetes vonásait. A megvalósítás lehetőségét a vizsgálati minta reprezentatív volta (a lépcsőzetes mintavétel szabályai szerint állítottuk össze), illetve a mérőeszközök (fogalmazási feladatok) változatossága biztosítja.

Ugyanitt régebbi közös köteteink is kaphatók, amelyekben saját tanulmányaim is szerepelnek:


Önpusztító lázadás (szerk. Albert-Lőrincz Enikő)

Átfesthető horizont (szerk. Albert-Lőrincz Enikő)

Emlékezet és kommunikáció (szerk. Gagyi József)


szerda, július 29

Házassági évforduló

Oslóban, Frogner parkban sétálva, Vigeland szobrai között meghatódva döbbentem rá, hogy ezek az alkotások a párkapcsolat történetét, fejlődési szakaszait jelképezik. Eldöntöttem, hogy amikor hazajövök a házassági évfordulónkra megírom a MI kapcsolatunk állomásait. Ami leírható és megosztható belőle...


Szenvedélyesen kezdődött. Ahogy Márai mondja: Minden igazi életében eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélybe, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőőv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vídám énekléssel a napsugaras erdőben...




Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén-ember együttélésének ez az igazi értelme. Az "Én" nem oldódhat fel a "Mi" élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni. (Popper Péter)


15 éve ismerjük egymást, 9 éve vagyunk házasok, 7 évig építettük a házunkat és én még 10 évig tanultam tovább egyetem után. Kezdettől fogva szabad emberként élünk egymással és nem egymásban. Nem akarjuk a kamrák ajtaját nyitogatni. Most. Régebb azért bekukucskálgattunk volna ide-oda...A gondolatok, élmények, örömök és kínlódások, sikerek és kudarcok kovácsolták össze eddigi életünket.

Miközben próbáltuk kibontakoztatni a rejtett lehetőségeinket, megfeszített tempóban éltünk, sokat dolgoztunk, ahhoz, hogy közös álmainkat meg tudjuk valósítani. Egy dolog volt biztos csak: a cél és az, hogy elérjük. Együtt, egymással, egymásért. Sokan mondták és hitték: biztosan nem, lehetetlen, belerokkanunk, megbukunk. Aztán mikor sikerült, ezek a személyek roppant idegesek lettek. Ilyenkor cinkosan összenéztünk és nevettünk. Rajtuk és magunkon. Hogy tényleg, hajszálon múlott sokszor...De, mint a mesében, emberek, helyzetek, véletlenek segítettek. Na meg a humor és kreativítás...Meg az erőforrásaink: barátok, szüleink, valamint nagyszüleim és a testvérem.



Manapság egy házasság vagy egy családalapítás egyben paktum is a világ ellen. Egy sziget megteremtésének kísérlete, ahol jó lesz élni. Ha nem sikerül, ez is pokollá válik, mégpedig a legforróbb pokollá, mert ez az utolsó mentsvárunk: ha ez sincs, nincs hová menni. (Müller Péter)


Paktumot kötöttünk a világ ellen. Felrugtuk a hagyományos elképzeléseket és szerepeket. Megteremtettük és berendeztük a "szigetünket". Minden saroknak története van. Lépésről-lépésre haladtunk. Nehéz volt. Néha ott kísértett a pokol. Hogy jutunk a végére? Kilátástalanság...majd új remény. Mélyen, ott volt mindig a vak hit: sikerül. Csak fogd a kezem... Kibírjuk. Együtt és egymásért. Álmatlan éjszakák, lemondások, áldozatok.


Nem voltak mézesheteink. Biciklivel tekertünk 500 km-ert a nászútunkon. Csak 3 éve kezdtünk el kirándulgatni is. Addig a vizsgák, és a különböző megmérettetések határolták be az életünket. Ede ott volt. Mindig. Tolmácsoltunk, fordítottunk, szerkesztettük, vizsgáztunk, szigorlatoztunk, utaztunk, cipeltünk, tréningekre jártunk, loholtunk együtt. A közös jövőnkért. A gyerekeink jövőjéért...


Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat - úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok, stb. -, ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy a küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását. (Morgan Scott Peck)


Megharcoltuk magunkkal, egymással, a világgal. Csatákat vesztettünk, de a háborút megnyertük...Visszatekintve: megérte. Ezekből a kínlódásokból, sikerekből-kudarcokból született meg a MI. Akinek nem kell a nyugalmas, kispolgári élet, a komfortzóna, a megszokott, nyugodt és csendes mézmocsár. A kihívások, új célok, álmok éltettek és éltetnek.


A magunk módján boldogok vagyunk. Nem a hagyományos elképzelések szerint, hanem a mi értékrendünk és érzéseink alapján. A külvilág elvárásai nem érdekelnek. Ahogy Ede mondja: leszarjuk:) Küzdelmeink a kapcsolatunk erősödését szolgálták. Megvan a szilárd alap. Megteremtettük Magunkat.


Ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őríznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. (Paulo Coelho)


Két sínpár lettünk...Útközben...


Egyetlen házasságot sem nevezhetünk valóban sikeresnek, ha a házastársak nem egymás legjobb kritikusai. A barátságról is ugyanez mondható el, mégpedig a hagyományos elképzelés ellenére, mely szerint a barátság konfliktustól mentes kapcsolat, kölcsönös szívességek és bókok viszonya. Az ilyen kapcsolatok azonban felszínesek, és nem érdemlik meg a barátság nevet.

Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást. Enélkül minden kapcsolat sekély vagy sikertelen.

A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a legmagasabb rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén, szervezéssel stb. A hatalom gyakorlásáról köteteket lehetne írni. Mi azonban beérjük azzal, hogy azt mondjuk: aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt elő.(M. Scott Peck)



A kritika? Ha pozitív, mindig jöhet, Megbírjuk mindketten. Egymáshoz alakultunk és egymás mellett fejlődtünk ezáltal.



És egyre inkább rájövünk, hogy: Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet. (Márai Sándor)



Ennyi volt. És a történet folytatódik. Most már beleférnek a lazítások, a nyugalmas periódusok, a felszusszanások. És természetesen: az új célok, vágyak, álmok...Máraisan a málnaszörp és a tűzoltók világa a miénk...

kedd, július 28

Nem érdemes mást, csak a legtöbet

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet (Hamvas Béla).


Minden benne van ebben a pár mondatban, amit én is vallok: nem kell a megszokás, a halogatás, a törvény, a szabály, az alkalmazkodás...

Ami kell: elhatározás, kockázat, veszély és persze, a LEGTÖBB...élményekből, érzésekből, tapasztalatokból, játékból, adás-kapásból, magamból és másokból. Nem kell a langyos, csak a FORRÓ...

Most eredj és élj, mert a világ a tiéd (Hamvas Béla).

A Hold gyermekei

Tegnap Anna napot ünnepeltünk, a "főnökömnél", Sanyónál. Kislánya is Anna, na meg egy közös barátunk, Flaskay Anna is jelen volt a bulin. Beszélgetünk és egyszer csak Sanyó megemlíti, hogy a "nagyfőnök", Merényi Attila (www.merenyi.hu) testvére költő és író. Leveszi a polcról a könyvét és kezembe adja. A Hold gyermekei a címe.
Olvasom a borítón:

2002. november 21. „Az én Budapestem” c. országos irodalmi pályázaton próza kategóriában: Fődíj. 2003. november. Sziget.hu irodalmi pályázatán próza kategóriában: Különdíj. 2004. 01. 03. Magyar Tolkien Társaság irodalmi pályázaton próza kategóriában : II. helyezés. 2004-08-02. Napkút kiadó Szóolimpia pályázatán próza kategóriában: III. helyezés. 2004. 11. 22. Várad folyóirat országos prózapályázatán: II. helyezés. Publikációk: Negyvenkettő külföldi és hazai folyóirat, napilap közli verseit és prózáit. Közülük néhány: Alföld, Népszabadság, Litera, Lyukasóra, Bárka, Helikon, Magyar Napló, Életünk, Árgus, Parnasszus, CET, Somogy

A továbbiakban jött a dolog igazán érdekes része. Sanyó mondja: és mellesleg vízóra leolvasó...

A POÉTA VÍZÓRÁS

http://www.kfg.hu/wiki/index.php/KempelenKozlony/HatodikPoetaVizoras

Tudom, ez érdekesen hangzik... Egy igazi kortárs költőről van szó, aki már három kötetét kiadta - de ne rohanjunk ennyire előre - elmesélem a történetet elejétől a végéig. Egy nyári délután anyukámmal szokás szerint ücsörögtünk a teraszunkon, s becsöngetett a vízóra-leolvasó. Hirtelen mindketten elkeseredtünk, hogy oda kell menni, be kell engedni, szóval a szokásos macera... A formalitás lezajlott, s mikor anyu visszajött, megkérdezte, nem akarom-e elolvasni egy kortárs költő legújabb kötetét, persze rávágtam, hogy szívesen, mert imádom a verseket, nyáron meg pláne jól jön egy kis szabadon választott irodalom, de nem értettem, miért kérdi. Fogta a tárcáját és a vízórás után ment - ekkor már nagyon gyanús volt a dolog, de nem mertem arra gondolni, ami valóban történt. Anyu visszajött egy kötettel, s kiderült, hogy a vízóra-leolvasónk egy igazi költő. Leesett az állam!

Apropó nekem is. Ez igen! Beleolvastam a könyvbe, pont ennél a résznél nyílt ki. Könnyesre nevettük magunkat a balkonon. Nekem nagyon tetszik. Olvassátok!

Merényi Krisztián: Könyvvel a dombon

„Hurrrrá! Megjelent az új könyvem!” – kiált fel önfeledten János, és máris szedi a lábát a Rózsadombra melózni. Talán ő a földgolyó egyetlen háromkötetes vízóra-leolvasója. Nem vacakol. Az első ház előtt megfeszíti langaléta testét, kitüremkedő ádámcsutkája a nyeléstől majd előre lökődik. Becsenget az aranyművesek csodájának számító csengőn. Hatökrösiné nyit ajtót. Bodros haját épp száríthatta, csöpög róla a víz. Szemmel láthatóan türelmetlen. János rögvest tudatja vele: – Harmincöt köbméter fogyott! – Nem sok az egy kicsit? – Á! Belecseppentünk a nyárba… Képzelje hölgyem, megjelent az új verseskötetem, ha esetleg valakit érdekel, nálam megvásárolható. – Ni! Maga ilyennel is foglalkozik szegénykém? Aranyos, egyem a szívét! A göndör hajú hölgy gyorsan továbbáll. János egy rövid időre elanyátlanodik, és csak a valamivel szerényebb épületcsodában lakó fogyasztónál próbálkozik újra: – Megjelent a könyvem! Nálam kedvezményesen kapható! – Aha, hadd lássam csak. – Értem, maga a vízóra-leolvasó állása mellett még ezt is? Most megfogtam, mert APEH ellenőr vagyok! Rendelkezik számlával? Ha-ha-ha, csak vicceltem! Gratulálok fiatalember, így tovább! János szíve majd kiszakad kamrájából. Keskeny köz, égig érő paloták, ez már a rózsadombi legek birodalma. Az egyik kastélyból tagbaszakadt papa csoszog ki. Vélhetően, valamelyik milliárdos még épphogy nem mumifikálódott őse lehet. – Négyszáztizenhét az állás! – közli vele János. – Most kell fizetni? – Nem, a díjbeszedő küldi a számlát! – Maga a díjbeszedő vagy nem? – Én a terület mezei vízóra-leolvasója vagyok! – Hogy-hogy mezei? Nem hegyen vagyunk? – Ezt csak úgy mondtam... Egyébként megjelent a legújabb kötetem, ha bárkit érdekel a családból, nálam... – Ez meg milyen könyv? – Az enyém. – Azt látom, de ki írta? – Én vagyok a szerző! – Hagy ném! E-endrődi Já-ános, sose hallottam. Ez valami új? – Itt a fotóm! Az én könyvem! – Persze, hogy a magáé, de ki a szerzője? – Én írtam, én szereztem, én komponáltam... Még vagy öt percet küzdenek. A papa szánakozó mosollyal búcsúzik. Következik a középkorú, szigorú fizimiskájú, precíz vállalkozó: – Megél belőle? – Ó nem, ez csak szerelem! Imádok írni! Persze hosszú és rögös a tanulóút, épp ezt járom. – Ha nem hoz komoly pénzt, akkor miért? A felesleges időpazarlás helyett vállalhatna többletmunkát, képességeit elnézve, mehetne árkot ásni. Vastag a karja, bírná. Segíthetek, ha gondolja. Van összeköttetésem. Most van a szezonja, jó zsozsó van benne. Régi, romos kúria nagy telken. A nyugdíjas művésznő nyit ajtót. János a formalitások után, elmondja neki is. Az egykori komika végigméri, oly gyanakvóan, mint városi ember a vidéki parasztot, majd így: – Talán veszek, de megnézem, hogy kik támogatták. Nekem gyanús az ön neve, maga nem zsidó? – Nem állítom, hogy ezred ízig steril vagyok, de miért fontos ez? – Nagyon fontos! Csak ez a fontos! Nincs magának egy zongorista nagynénje? – Jaj, dehogynem, a Joli néni! – ő zsidóóóó! Remek muzsikus, barátok voltunk, de ne haragudjon, zsidókat nem támogatok… János talán a domb egyik leggazdagabb kastélyhelye előtt toporog. A főváros hírhedt vállalkozója, Buggathi úr közeledik, mellig érő vastag, arany nyaklánccal. Jó napja lehet, mosolyogva nyit ajtót. Három vérebét egy tapssal messzire zavarja. – Parancsoljon? Ja, a szereléséből ismerem fel. Maga a vízórás! – Üdvözlöm! Egy pillanat… hatszázhuszonnyolc az állás, kilencvennégy fogyott… – Ilyenkor sajnos mindig több! Tudja, a locsolás és a medence. Meddig emeli még a víz árát? – Nem én emelem! Egyébként Budapesten a legolcsóbb! Mielőtt elfelejteném, megjelent a harmadik könyvem, akár most is megveheti. – Magának könyve!? Mutassa csak… Ez igen! Maximálisan támogatom! Jöjjön beljebb! Várjon csak… Szívem! A leolvasó fiúnak könyve jelent meg! A lassan érkező Buggathiné, alias Púderné udvariaskodó gesztust tesz, majd visszasiet, veretni a napfényt ráncos hasára. Buggathi óvatosan meglesi a könyv árát. A kilencszáznyolcvan forint láttán elfehéredik, hirtelen kinyitja középen, s álcázott olvasásba kezd. – Ugye általában az életből meríti a témát? Én is írtam sokat, nem tudtam közzétenni. Van vagy száz versem, főleg a gondolataimról és az érzéseimről. Ah, amikor szerelmes voltam. A saját kedvencemet fejből is tudom, címe: Szeretlek! Szép hajnalon láttam meg orcád melegét, szerelmetes kezed megsimogatta énemet, rád leheltem sorsomat, szépek voltak a virágok, mindig tiéd vagyok, rád vágyom, érted élek. Amikor kiáltottam: szeretlek! Te visszakiáltottál: Én is szeretlek tégedet!”. Na mit szól? Hitte volna? Ismerőseim ma is biztatnak, szerintük színes és sokoldalú a gondolatvilágom, de nekem itt a család és az üzlet, nem érek rá szépelkedni. – Igen, nem könnyű… – Hát örülök, hogy megismertem. Nem győzöm hangsúlyozni: módfelett támogatom az ilyet! Viszlát! – Viszontlátásra! Lassan itt az este, János egyet sem adott el. Ügyvédház. „Itt biztos vesznek”. Megnézi a mérőt, majd: – Megjelent a könyvem, árulom... – Ha-ha-ha, jajjjj, de vicces! Van magánál könyv a köpeny alatt? Vízóra-leolvasás ide, majd könyvárusítás oda? Ha-ha-ha, ez nagyon jó. Viszlát… Később egy rokonszenves, fiatal, értelmiséginek látszó házaspárnál. –Tudja, nem olvasnak már az emberek, nincs idő erre, de adjon belőle ötöt, majd szétszórjuk – sóhajt a hölgy. – Ötöt, hűha! Valamennyit tudok engedni. Négyezerért jó lesz? – Félreértett! Ez nem szórólap? Olyan kicsi, bocsánat, azt hittük… – szabadkozik a férfi. Még van vagy hat cím, egyik házvezetőnője nyit. János így: – Kérem, mondja el a gazdáknak, hogy megjelent az új kötetem. – Áhá! Mi ez, drágaságom? – Könyv. Én írtam, versek vannak benne. – Mire való? – Hogy elolvassák! – Ha van magának olyan jó lövöldözős, akciós, aszt adhassa. Szolgalmi út, fenséges birtok, palota, bejelentkezés a kaputelefonba. A házi sofőr szállítja János elé elektronikus kisautóval az Úrnőt. – Példátlan! Ebéd közben zavarják az embert! Mindegy… jöjjön, nézze meg. – Kétszázhetvennyolc! – Jesszusom, mennyi lesz az Euróban, vagyis forintban? – Körülbelül kilencvenezer. – Ha valóban elfogyott, kifizetjük, de mi a bizonyíték, hogy jól olvasta le? – Miért mondanék mást? Két hónapja is majdnem ennyi volt. – Na jó, nincs több időm magára. Viszlát! – Asszonyom! Elnézést, még egy pillanatra! Ez a saját, harmadik könyvem. Többek között, én terjesztem. A múlt héten mutatták be a Műcsarnokban. – Adja csak ide! Ez valamilyen hajléktalan kiadvány? Ilyet árulnak az utakon. – Amit a kezében tart egy szépirodalmi kiadó könyve, semmi köze a fedél nélküli újsághoz. – De! Ez hajléktalan kiadás, nem lehet más! Miért szégyelli? Becsülendő, hogy még ilyen… mit is mondott? Ja, verseket ír! – Ha nem hisz nekem, kérem, nézze meg a második oldalt… – Mondom, hogy nincs erre időm. Maga hajléktalan, nem? Így csakis azok adhatták ki! – Tessék? – hűltem el, de már csak azért is: – Hát igen, az volnék, sőt, munkanélküli, mint látja – János a vízműves címkéje felé biccent, majd fürgén elhúz onnan. János nem maradhat sokáig, esőfelhők közelegnek, még eláznak a könyvei. Mind a húsz ott lapul a hátizsákban. Reményei szertefoszlanak, nem könnyű a könyveladás, még a Rózsadombon sem, pedig vagy száz helyen járt. Következő héten a kőbányai munkástelep van soron. Végigjárja a területet. Kevesebb a cím, mégis a „proli-családok” többsége őszinte érdeklődést mutat. János hazafele menet tizenhat könyvvel lesz könnyebb.

szombat, július 25

Gombóc Artúr

Ede, a férjem, imádja a csokoládét. El is neveztem Gombóc Artúrnak, egyik kedvenc mesefigurámról. Annyi különbség van köztük, hogy Ede irgalmatlan mennyiségű csokit képes megenni és nem hízik meg. És azt is mondja: Ha a mennyben nincs csoki, rám ne számítsanak:)
Ma eszembe jutott a rajzfilm és gyorsan megnéztem. Ismét jót nevettem:)
Nevessetek ti is egy jót a szegény Gombóc Artúr történetén:)

Szegény Gombóc Artúr

PomPom ült egy ágon. Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan mint a szőrpamacs vagy paróka vagy kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli vagy papucs orrán pamutbojt. Most milyen? Most leginkább egy szörsapkához hasonlít, ahogy ül egy ágon, egy szép hosszú ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat. Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is. Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is.

- Most olyan nehéz vagyok, mint . . . mint a szegény Gombóc Artúr! -mondta PomPom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. - Elmeséljem?

- Igen - mondta Picur. - Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár. PomPom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy PomPom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.

- Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról? Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak ! De ez se igazán jó kezdet, mert, ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom ráér! Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr? A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé!

Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét. Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét. A kerek csokoládét a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak? Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik! Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol. Hogy mi mindenről mondott már le! Lemondott a vízről, a tejről, a teáról, a főzelékrõl, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét. És mégis csak hízik, csak dagad, már olyan dagadt, hogy elpattan alatta az ág, ha rárepül . . megroggyan alatta a kémény, ha ráül . . elgörbül alatta a tévéantenna . Éppen ezért már nem is röpköd a levegőben, különben is egyre nehezebben tud már felrepülni. Csak gubbaszt és fogyókúrázik! Illetve majszolja a csokoládét, mert azért valamit kell enni! Egy reggel Látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! - elrepülnek Afrikába. Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak:

- Te nem jössz?

Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. "Hát persze! Ősz van ! Teljesen kiment a fejemből a nagy fogyókúra miatt!" Felnézett a fákra : a levelek is lehulltak. Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába! Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menni Afrikába. De előbb még becsomagolt. Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törülközőt, zsebkendõt. Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell. S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába. Alig ment pár lépést, megállt letette a két bőröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: "Haj ! Haj ! De messze van Afrika ! Sose érek oda gyalog !" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "De miért menjek gyalog ? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek !" Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak. Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett.

- Ugorj fel hátra ! - mondta a sofőr fütyörészve.

Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két bőröndöt, mivel máshol nem fért el. A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott. - Hogy kerültem én az égbe? Nem vagyok én repülőgép! Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek. Rákiáltott mérgesen :

- Azonnal szállj le, te dagadt !

Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott. "Haj ! Haj ! - sóhajtott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába?" Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton !" Fogta a két bőröndöt, s elballagott az állomásra. Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott :

- Beszállás!

Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközõre, a másikra meg a bőröndöket rakta. Mehetünk! - kiáltott előre, s a vonat elindult. "Végre utazom !" - gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát. Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig még meg se kottyant a mozdonynak, eddig, még mindig egyből átment rajta. Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőre érve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott.

- Mi ez?! Mi ez?! - kiabált a mozdonyvezető, és kibámúlt az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. "Ezeket már láttam! - dünnyögte. - Az előbb hagytuk el őket." A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább. A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközõn gubbasztó Gombóc Artúrt.

- Aha ! - mondta: - Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, és rögtön vidámabb lett : Hogy jutok? Hát repülőgépen!" Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre. Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét ! Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. "Repülünk! - ujjongott Gombóc Artúr. - Mégiscsak repülünk Afrikába !" Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni. A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkéből, s körbejárta a gépet.

- Aha ! - mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. - Ettől a dagadttól nem tudunk repülni ! Azonnal gyere le onnan! Gombóc Artúr lemászott, a repüőõ zümmögve eltúnt a levegõben. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogyan? Hát hajón !" Fogta a két bőröndöt, és elballagott a kikötőbe. "Ez jó lesz! - mutatott egy kis tehergőzösre. - De hogyan jutok fel?" Meglátta a teherdarut. "Hogyan? Hát teherdaruval!" Beleült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta és felkiáltott: Mehetünk! Csikorgott a csiga, feszült a drótkötél, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak; hogy jöjjön már segíteni. Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe. A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe. A kapitány azonnal kiadta a parancsot: - Mehetünk! Nem bír el többet a hajó! A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé. De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott:

- Ezer árboc és vitorla ! Úgy mászunk, mint egy csiga ! Kinő a szakállam, mire Afrikába érünk! Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe ! Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak viszszafelé repülnek.

- Hát ti hová mentek? - kiáltott fel nekik.

- Megyünk haza ! Vége van a télnek! - mondták a madarak, s huss, eltűntek a levegõben.

- Jaj ! - mondta Picur. - Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messze Afrikában?

-Találkozott a Radírpókkal. . . De erről majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! - mondta PomPom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.



csütörtök, július 23

Morrie

Keddi beszélgetések az életről és halálról, avagy a Morrie "mozgalom"

Amióta olvastam a Keddi beszélgetéseket, 2-3 éve, folyamatosan végigkísér a mondanivalója. Azóta elkezdtem "tanítani" is a könyvet.
A tanítónők Eduexpert-es továbbképzésén azt a feladatot adtam, hogy olvassák el a regényt és írják, le, hogy melyek azok a leckék , amelyek nincsenek benne a tantervben és amelyet átadnak diákjaiknak. Személyiségükkel, hozzáállásukkal, életfilozófiájukkal... Nagyon jó volt olvasni a gondolatokat, a „leckéket”…Volt olyan pedagógus, aki ezt a feladatot választotta záróvizsgára és megköszönte, hogy lehetősége volt megismerni a Keddi beszélgetéseket.
Az idén bevezettem "tananyagként" a könyvet és a filmet is az egyetemi képzésbe. Hatalmas csend van a film után, sokan könnyeztek miután megnézik. Sokat gondolkodtam, levetítsem-e, elég érett-e egy első-másodéves diák arra, hogy eljusson hozzá a film mondanivalója. Utána rájöttem, igen, határozottan igen. És el kell jusson minden pedagógushoz a film mondanivalója.
A könyvet 50 példányban rendeltem meg diákjaimnak és azóta valóságos mozgalom lett belőle Marosvásárhelyen, olvassák, kézről-kézre adják. Képzeld, meséli az egyik tanítónő, továbbadtam a barátnőmnek és nagyon tetszett neki is. Jó hallani, örömmel tölt el, hogy elindítottam a Morrie mozgalmat Marosvásárhelyen:)
Azóta láttam az "igazi" Morrie leckéit is. Timi szólt, Bridget, nézd meg a youtube-on Morrie-t. Ő egyszer a filmet nézte meg, utána olvasta a könyvet és ezt követte az interjú, Morrie-val. Én a könyvvel kezdtem, már rég, az idén néztem meg jóhéhányszor a filmet és most láttam Morrie-t „élőben” is. Mindegy a sorrend, a hatás fenomenális, fantasztikus…Szeretném, ha ilyen életerőm és ennyi mondanivalóm lenne nekem is, ennyi idősen. Nézzétek meg ti is, a 9 részból áll a beszélgetést. Itt az első:



Morrie, igazán büszke lehetsz rám, hogy már házi feladatnak is „kiadlak”. És aki „megoldotta” ezt a házi feladatot, hálás is érte, hogy lehetőséget kapott megismerni téged…
Morrie az én Mesterem és az én én barátom…

A mi kultúránk olyan, hogy az emberek nem érzik jól magukat a bőrükben miatta. Hibás, téves dolgokra tanítja őket. És nem kis erőre van szükség ahhoz, hogy kimondjuk: ha ez a kultúra nem válik be, nem működik jól, akkor az ember ne legyen rá vevő. Teremtse meg a sajátját. A többség azonban képtelen erre. Mind sokkal boldogtalanabb, mint én… még a jelenlegi állapotomban is. Mert engem, ha hamarosan meghalok is, szerető, érző, gondoskodó lelkek vesznek körül. Hány ember mondhatja el magáról ezt?”