Egész hétvégén a József Attila írása motoszkált bennem, amikor a barlangokban mászkáltam.
"Gyerekkoromban egyszer azt hallottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá. Aznap este, mikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam e tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltört, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultan támadt rám – Te, te – mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal türtem a pofonokat, melyek ugyancsak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna? A legszemtelenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem: Én nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, „mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá”. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyitést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert ugy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Ugy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gyereket mindig becsapják, hol a gólyamesével, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre.
(...) Féltem a lovaktól, de megveregettem farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott élt bennem s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyak éppen az elől szökellnek a tárgyak tulsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen ő nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek búvárnak vagy mozdony vezetőnek. Emmiatt kinevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerkezet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, egyszerü is, de nincs benne semmi abból, amit én „felnőttinek” neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, meg visit s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S a félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sinek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félelmet akartam legyőzni."
A félelmet akartam legyőzni. Féltem, fogaim között dobogott a szívem és mégis ez egy másfajta félelem volt. 3 éve pánikrohamot kaptam a Caraiman hegységben. Akkor jöttem rá, hogy a tériszonyom komoly problémákat okozhat, ha nem kezdek vele valamit. Utána hegyet másztam, megtanultam síelni, évről-évre tettem egy-egy lépést ezen az úton. Szelidítgettem a démonjaimat.
Most a hétvégi tréningen jelesre vizsgáztam saját magam előtt. Végicsináltam. Ehhez képest minden gyerekjátéknak tűnt bennt, a doktori, a megmérettetések, mind semmit sem jelentettek ebben a kontextusban. Életem egyik legnehezebb próbatétele volt: lógni kibiztosítva a magasban, végigmászni a szűk falak között a mélység fölött, láncokba kapaszkodni. A legnagyobb félelmeim közepette...Ott voltak azonban a kezek. Olyan emberek kezei, akiket jóformán két napja ismertem meg. Ezekbe kapaszkodtam és magamba. Ki kell bírnom...És egy idő után kioltódott bennem a félelem és elkezdtem élvezni az egészet...
Milyen jó kilépni a saját konfort zónánkból, ami nem más mint a mindennapi és megszokott dolgaink, a lakásunk, barátaink, a bejárt útvonalak, a szokásaink, viselkedésünk, a munkahelyünk, minden, ami rutin és ami semmilyen feszültséget nem okoz, mivel minden részletében ismerjük. Ez a kényelmi zóna azonban nem ad lehetőséget a fejlődésre. Sokszor az az egy lépés kell, amit ha megteszünk, eltünnek a démonok.
Az enyémeket megszelidítettem. Itt vannak még bennem, de már nem fenevadak, hanem jámbor háziállatok. Hálás vagyok a lehetőségért...
"Különben, szerintem mindannyian tudjuk mit jelent félni, a bátorság azonban azt jelenti, hogy félek, de mégis azt csinálom amit akarok, tehát a félelem nem lesz a tanácsadóm. Majdnem olyan, mint az a helyzet, amikor esik az eső vagy havazik, és akkor is elmegyek oda, ahová akarok, csak felöltözöm. Az érzelmek, különösen a félelem, olyan, mint az időjárás. Ha valaki úgy kezeli az érzelmeit, mint az időjárást, tehát, hogy van egy érzése, de annak ellenére megcsinálja azt, amit akar, az az ember bátor." (Feldmár András)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése