Tegnap megnéztük a Felolvasó-t. Közben elkezdtem olvasni Berhard Schlink azonos című regényét. A 36 éves nő és 16 éves fiú kapcsolatának órarend szerinti menetrendje felolvasás, zuhanyozás, szeretkezés, majd egymás melletti heverészés. A történet erről a furcsa, jövő nélküli, de szenvedélyes és tökéletesen őszinte kapcsolatról szól, egészen a teljes érzelmi felemésztődésig, lelki gyötrődésig, vívódásig.
Számos kérdést vetődhet fel bennünk a film és könyv kapcsán: hogyan lehet megbírkózni az ambivalens érzésekkel, mit élhetünk meg, ha elveszítjük a dédelgetett képet egy emberről, tovább lehet-e lépni azokon az életeseményeken, amelyeket sem megérteni sem feldolgozni nem tudunk? Miért nem szólal meg Hanna lelkiismerete útközben? A vádlottak padján ülő hősnő akkor tudná elkerülni az ítéletet, ha az élethazugságáról is fellebbentené a fátylat. Van-e, lehet-e összefüggés írástudatlanság és öntudatlanság között? És végül a nagyon mély tanulság a professzor szájából: csakis az adott kor törvényei és körülményei alapján szabad ítéletet hozni.
Megrázó élmény volt. Ede azt mondta a végén: kérlek, ne nézzünk többet ilyen szomorú filmet. Én pedig felolvastam neki ezt a mondatot:
"Egy élet, amelynek felívelései energikus meghátrálásokból, és amelynek győzelmei eltitkolt vereségekből állanak." (Ulpius, 2007, 138 o) Mindannyiunk életében lehet ilyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése