péntek, március 5

Hova megyünk, papa?




















Rég nem hatódtam meg annyira egy könyvtől, mint ettől. Be is tettem abba listába, hogy könyvek, amelyek meghatározóak voltak az életemben…Egy apáról szól, akinek két fogyatékos gyereke születik. A szerző író, színész és rendező http://fr.wikipedia.org/wiki/Jean-Louis_Fournier. Sérült gyerekekről több tévéműsort is készített. Kíméletlen őszinteséggel, ugyanakkor humorral, néha öniróniával beszél a megpróbáltatásokról, kihívásokról, a mindennapjaikról.

"Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális. Senki sem tette fel a kezét. Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan minden ki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő. Én kétszer éltem át a világvégét."

Egy apa története, aki a genetikai lottón játszott és veszített. Bár a könyv egyesek számára megbotránkoztató lehet a hangvétele miatt, a keserű humor ebben az esetben egy túlélési technika.

Kedves Mathieu! Kedves Thomas! Amikor kicsik voltatok, néha kísértést éreztem, hogy karácsonyra könyvet ajándékozzak nektek, mondjuk egy Tintin képregényt. Azután közösen végignézhettük volna. Én szinte fejből tudom a Tintineket, többször elolvastam őket. Soha nem tettem, nem lett volna értelme, nem tudtatok olvasni. Soha nem fogtok olvasni. Végig építőkockát vagy kisautót kaptok karácsonyi ajándékba… Most, hogy Mathieu olyan helyen keresi a labdáját, ahol már nem tudunk neki segíteni a keresésben, most, hogy Thomas ugyan még mindig e földön van, de értelmileg már nagyon is a fellegekben jár, mégiscsak megajándékozlak benneteket egy könyvvel. Egy könyvvel, amelyet nektek írtam. Hogy ne felejtsünk el benneteket, és ne csak a fogyatékkal élők igazolványába ragasztott fényképként maradjatok fenn. Olyasmit akarok leírni, amiről soha nem beszéltem. Talán lelkifurdalásaimat. Nem voltam nagyon jó apa. Sokszor nem tudtalak elviselni titeket, nehéz volt szeretni benneteket. Angyali türelem kellett hozzátok, és én nem vagyok angyal. Meg akarom mondani nektek: sajnálom, hogy nem tudtunk boldogok lenni, és talán bocsánatot is kérek, amiért félresikerültetek. Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus fél tégla is. Félre a siránkozással. Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul. Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit. Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem."


"Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:-Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki: Hazamegyünk. Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik 'Hova megyünk, papára' nem felelek...Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m. A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk. Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három...Nem számítottam rá. Hova megyünk, papa? Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben. Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat. Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát. Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb tram-bulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz. A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.Thomas rezzenetlenül folytatja:- Hova megyünk, papa? Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.”

Közben megtaláltam a felesége verzióját is a történtekről, ez teljesen másként hangzik. Sok mindent cáfol, amit a volt férje a könyvben leírt. A gyerekek fotóit is láthatjuk itt: http://mamanmathieuetthomas.monsite.orange.fr/page2.html.


Nekem ennek ellenére a könyv a feltétel nélküli szeretet története marad...Ede is elolvasta, sokat beszéltünk erről a Femina díjas könyvről az esti kutyasétáltatások közben.

Czeizel Endre ajánlásával ajánlom nektek is:

"Nehéz szavakat találni e megrázó apai vallomás elolvasása után…A várandóság kilenc hónapja alatt minden leendő szülő egészséges újszülöttjének világra jöttében reménykedik, de a kisbabák mintegy négy százalékánál szembesülniük kell a kegyetlen ténnyel, gyermekük rendellenesen jött a világra. Ilyenkor a szülők reakciói nagyon eltérőek: a gyermek megtagadásától és intézetbe adásától a szülői önfeláldozás megrázó példáig, amikor valamelyik szülő, általában az anya feláldozza magát és minden idejét a fogyatékos gyermek gondozására fordítja. Van azonban egy általános szabályszerűség, nem szokás e rendellenes gyermekekről beszélni. E kis könyvecske írója, apaként, e szokással szakított és kendőzetlenül – a művészekre jellemző kitárulkozással – írta le sokszor meghökkentő, de a szakember számára érthető keserveit."

5 megjegyzés:

bokor írta...

Ilyenkor gondolok arra, hogy milyen kár, hogy kevés koedukált óvoda van, és iskola. Hogy mennyivel másabb lenne mindenkinek az élete, ha sérült és nem sérült emberek (gyerekek) együtt élnének. Mennyire természetes lenne, hogy a normalitás, az egy végtelenül viszonylagos fogalom.

bokor írta...

elolvastam azt amit az anya írt a könyvről. nagyon összezavart. mondjuk az a beidézett részletből nekem első látásra is visszás volt, hogy ennyire halálváró mondatokkal ellenpontozta az apa a mindennapok meg nem élt élményeit

Napraforgó írta...

Egyrészt tényleg kár, hogy nincs igazi integrált oktatás az óvodában és az iskolában, sokat tanulhatna belőle mindkét fél. Akkor nem kellene a diákoknak sem fél év után még mindig azt magyaráznom, hogy a speciális szükséglet nem betegség...

Az anya véleménye merőben más az egész helyzetről.Számomra azt erősítette meg, hogy ugyanazt a dolgot mennyire másként éli meg két ember. Az apa mer beszélni a negatív érzéseiről, csalódottságáról, amiről szintén nem szokás beszélni. A humora az, ami engem leginkább megfogott.
Az anya mintha azt üzenné az oldalán keresztül, hogy ezekkel a dolgokkal nem lehet viccelni...
Az igazság valahol középen van, szerintem...

bokor írta...

Lehet, hogy az anya nem elhallgatja a negatív érzéseket, hanem azt, amit az apa negatívként él meg, ő nem úgy értékeli. És így, ahogy leírta, nekem is visszás volt, ahogyan az apa a fiú helyzetéről ír, bizonyos helyzetekben mintha nem ismerné el, hogy a maga módján érző és értő élőlényről van szó.

Napraforgó írta...

Mivel nem lehet tudni a fiúk milyen mértékben sérültek, vagy az apa hárít és racionalizál, vagy az anya projektál beléjük olyat, ami valójában nincs meg a gyerekekben.
Én az apa vallomását úgy olvastam, mintha ténylegesen a legsúlyosabb értelmi fogyatékos gyerekekről lett volna szó, emiatt tünt hitelesnek.
Aztán az igazság valahol középen van...Fő, hogy egyáltalán erről beszél valaki, bárhogy...