„Olyan gyermek felneveléséhez, akinek nem feltétlenül a világ szemében kell sikeresnek lennie, hanem aki visszamenőleg jónak tartja neveltetését, és aki bizonyos hiányosságoktól eltekintve, melyektől senki sem mentes, nagyjából elégedett önmagával. Úgy vélem, jó neveltetésre utal az embernek az a képessége is, hogy meg tud birkózni az életében adódó számtalan komoly akadállyal és súlyos nehézséggel, elsősorban azért, mert bízik önmagában. Olykor kételkedhet is magában –ezt csak az arrogáns hülyék nem teszik-, de ha jól nevelték, alakuljanak bárhogyan is életkörülményei, lelki élete gazdag és tartalmas lesz, és ez elégedettséggel tölti el. Végül, de semmiképpen sem utoljára, ha valaki olyan családban nő fel, ahol mindig meghitt és jó kapcsolat van a szülők között, valamint a szülők és a gyerekek között, akkor ő maga is képes lesz tartós, szoros, kielégítő kapcsolatokat létrehozni másokkal, és ezáltal értelmessé teszi majd a saját és mások életét is. Értelmet és örömet fog lelni munkájában, ami megéri számára a fáradságot is, hiszen olyan munkával lesz csak elégedett, melynek értelme van.”
(Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő, Gondolat, Budapest, 1994)
Winnicott szerint eleve nem létezik „jó anya”. Ez illúzió. Amire törekedhetünk az az „elég jó anya”-ság elérése. A csecsemő gondozásának sikere, véleménye szerint, nem az okosságtól vagy a racionális felvilágosultságtól függ, hanem az elköteleződéstől. (Winnicott, 2000)
Az elköteleződés a kulcsszó. A rajtunk kívüli másik személy iránti elköteleződés. A másikra való odafigyelés és a másikra reagálás képessége. De hogyan lehet teljesen a másikra figyelni? Háttérbe kell szorítani önmagunkat? Le kell mondani saját késztetéseinkről, vágyainkról miközben újszülöttünkkel, csecsemőnkkel, gyermekünkkel foglalkozunk? Át kell mintegy alakítanunk személyiségünk lényegéből adódó tulajdonságainkat, viselkedésünket, spontán érzelmi reakcióinkat? Egy jó szülőnek netán önfeladónak kell lennie a gyereknevelés folyamatában? Természetesen nem, már csak azért sem, mert ez nem is lehetséges. A mártírrá, a gyermeke szolgájává váló /önnön igényeit háttérbe szorító/ szülő ugyanolyan nevelési hibát követ el, mint az a szülő, aki gyermekét önmaga „meghosszabbításaként”, önmaga egy részeként tekinti és éli át s ekképpen folyamatosan abban az illúzióban él, hogy automatikusan „tisztában van” gyermeke minden szükségletével, rezdülésével, érzésével, késztetésével. Ugyanilyen téves út, amikor valaki szakkönyvekre és tanácsokra „reagál”, aki azok szerint igyekszik megoldani a gondozás, nevelés számos kisebb-nagyobb kérdéseit, ahelyett, hogy a gyermekével való kapcsolatában a gyermekére figyelne.
Alaptézisként tekintjük ma már, hogy bármely kapcsolatban, így a szülő gyermek, ezen belül a korai /beszéd előtti korszak/ anya-gyerek kapcsolatban is, két önálló szubjektum interakciója zajlik, vagyis mindkét fél a saját aktuális testi, lelki, szellemi adottságaival vesz részt a kapcsolatban, mely folyamatban kölcsönösen /oda-vissza/ hatnak egymásra. Ha ebbe belegondolunk máris jobban megérthetjük, hogy miért is illúzió „jó anya”-nak lenni (dr.Sóos Nóra).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése