Sok minden történt az utóbbi időben. A gyász kérdése kerülget az utóbbi időben. Temetések, Dezső kutyánk halála, tragédia az ismerettségi körben. Halottak napja, tata halálának 9 éves évfordulója.
Elmúlás, veszteség. Fel lehet-e mindent dolgozni? El lehet-e minden veszteséget fogadni? Félek a veszteségektől. Én nem tudok elengedni, csak kapaszkodni. Vajon, nekem is egyszer meg kell tanulni? Nem akarom megtanulni...pedig vizsgáztam belőle, tudom elméletben, de nem akarom többet ezt a leckét tanulni...És mi van azzal, aki ezt tanulja? Gyakorlatban? Mit lehet neki mondani és mit nem? Mi az, ami vígasztal és mi az, ami nem? Érezheted, amit ő, átélheted, amit ő? Kérdések, feleletek nélkül...
Müller Péter csíkszeredai előadásából él bennem egy történet. Elmondta a rádiós interjúban is, írásban is megjelent a Transindexen. Igy szólt:
"Maga a gyász pillanata, tehát amikor a villám megcsapja az embert, akkor ott valóban mindenki számára nyílik egy katartikus pillanat, amikor hirtelen kinyílik a dolog, nem tud mit tenni, mert hirtelen eltörik valami, és a résen belelát a nagy mélységekbe, hogy miről szól ez az egész, amit a hétköznapok elfednek. Mert hirtelen abban, akit szerettem, akit érintettem, aki volt, abban egyszercsak hirtelen nincs benne a szellem, nincs benne a lélek, marad belőle valami, ami riasztó és idegen, és ettől az ember megretten, és a megrettenés során fel is ébred egy pillanatra, hogy az élet nem lehet ennyi.
Ilyenkor két dolog van, hogy vagy sikerül az embernek ebből az állapotból megkapaszkodni valahogy a fényoldalon, vagy visszazuhan és megindul egy gyászmunka, ami azt jelenti, hogy elkeseredésében azt mondja, hogy nincs Isten. Mind a két dolog előfordul. Általában visszazuhanunk. De ha bölcsen dolgozzuk fel ezt az állapotot, akkor előbb-utóbb megfejtjük annak az okát, hogy miért van az, hogy egyedül maradtam, miért jó az, miért kellett ennek így lenni. És ha valaminek úgy kellett lenni, akkor abban mindig van valami jó.
Elmondok egy példát. Nem egészen két évvel ezelőtt a kislányom terhes volt, 3. hónapban, amikor az élettársa váratlanul meghalt. Megállt a szíve, nem tudott már hazajönni. És akkor ott maradt az áldott állapotban lévő nem fiatal lányom hirtelen özvegyként, gyönyörűszép 47 éves férfi ment el váratlanul, olyan váratlanul, mint amikor láthatatlanná válik valaki, vagy kilép egy ajtón, és soha nem jön vissza. Minden előzmény nélkül.
És azóta megszületett a gyerek, aki egy tünemény, és a lányom először özvegy lett, aztán anya, tehát két misztériumon is átesett, és a múltkoriban beszélgettem vele, és a kétségbeesett, sápadt, zokogó, viharvert emberből lett egy nagyon drága, mosolygós, bölcs anyuka, és azt mondja, hogy bár most is fáj neki, hogy nincs, de mélységesen megérti, hogy ez így jó, ennek így kellett lenni, ahogy történt.
Belelátott a sorskönyvbe, és megérezte azt, hogy jó, hogy ez csak rá van bízva egyedül, számtalan előnye van annak, hogy a gyerek nevelésében nem kell a papával megütközni, nem kell olyan problémákat elhordozni, csak erre a gyerekre tud figyelni. A gyerekben nem maradt semmilyen trauma ebből az egészből. Azt mondja, most már látja azt, hogy ezt szépen találta ki az Isten, és okos, jó pillanatban ment el tőle az, aki otthagyta. De ehhez rálátás kellett, ehhez az kellett, hogy a katarzisát jól oldja meg, és nagy boldogságon essen át."
Ilyenkor két dolog van, hogy vagy sikerül az embernek ebből az állapotból megkapaszkodni valahogy a fényoldalon, vagy visszazuhan és megindul egy gyászmunka, ami azt jelenti, hogy elkeseredésében azt mondja, hogy nincs Isten. Mind a két dolog előfordul. Általában visszazuhanunk. De ha bölcsen dolgozzuk fel ezt az állapotot, akkor előbb-utóbb megfejtjük annak az okát, hogy miért van az, hogy egyedül maradtam, miért jó az, miért kellett ennek így lenni. És ha valaminek úgy kellett lenni, akkor abban mindig van valami jó.
Elmondok egy példát. Nem egészen két évvel ezelőtt a kislányom terhes volt, 3. hónapban, amikor az élettársa váratlanul meghalt. Megállt a szíve, nem tudott már hazajönni. És akkor ott maradt az áldott állapotban lévő nem fiatal lányom hirtelen özvegyként, gyönyörűszép 47 éves férfi ment el váratlanul, olyan váratlanul, mint amikor láthatatlanná válik valaki, vagy kilép egy ajtón, és soha nem jön vissza. Minden előzmény nélkül.
És azóta megszületett a gyerek, aki egy tünemény, és a lányom először özvegy lett, aztán anya, tehát két misztériumon is átesett, és a múltkoriban beszélgettem vele, és a kétségbeesett, sápadt, zokogó, viharvert emberből lett egy nagyon drága, mosolygós, bölcs anyuka, és azt mondja, hogy bár most is fáj neki, hogy nincs, de mélységesen megérti, hogy ez így jó, ennek így kellett lenni, ahogy történt.
Belelátott a sorskönyvbe, és megérezte azt, hogy jó, hogy ez csak rá van bízva egyedül, számtalan előnye van annak, hogy a gyerek nevelésében nem kell a papával megütközni, nem kell olyan problémákat elhordozni, csak erre a gyerekre tud figyelni. A gyerekben nem maradt semmilyen trauma ebből az egészből. Azt mondja, most már látja azt, hogy ezt szépen találta ki az Isten, és okos, jó pillanatban ment el tőle az, aki otthagyta. De ehhez rálátás kellett, ehhez az kellett, hogy a katarzisát jól oldja meg, és nagy boldogságon essen át."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése