Mi a baj a másodikokkal? - kérdezi a pszichológus.
Az elsősök felvételiztetéséről Kádár Annamária pszichológust, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar marosvásárhelyi kirendeltségének adjunktusát kérdeztük. A teljes cikk elolvasható a: http://itthon.transindex.ro/?cikk=9643 oldalon.
Az ilyen típusú tesztek nem csupán az iskolaérettséget hivatottak mérni? Alkalmasak egyáltalán arra, hogy egyfajta rangsort állítsanak fel velük?
Egy teszt sem méri a személy képességeinek megváltoztathatatlan voltát. Mind a tanítóknak, mind a szülőknek tisztában kell lenni azzal, hogy ezek a pontszámok csak pillanatnyi teljesítményt jeleznek, és ebből a szempontból értelmezhetőek. A gyerekek ilyen típusú rangsorolása rányomhatja a bélyegét az iskolai előmenetelre.
Az első osztályos felvételi teszt olyan ismereteket mér, ami nem az óvodáskorú gyerek életkori sajátosságainak megfelelő. Már itt megkezdődik a teljesítményhajsza, az óvodás gyereket magánórákra, felkészítőkre járatják, hogy a követelményeknek meg tudjon felelni. Miért kellene egy óvodás gyerek összeadjon és térirányokat tükörképben értelmezzen? A vizu-motoros koordinációs funkciók még csak ebben az életkorban alakulnak, fejlődnek. Vekerdy Tamás pszichológus számtalanszor felhívta arra a figyelmünket, hogy nem az óvoda kell felkészítse a gyereket az iskolába, hanem az iskola kell befogadja az óvodáskorú gyereket.
A kutatások arra is rámutattak, hogy az iskolában elsajátított ismeretek csak 18 százalékban befolyásolják az életben való későbbi helytállást. A többi 82 százalék az érzelmi intelligencia függvénye. Akkor miért nem ezt tanítjuk, és miért nem ezt mérjük, akár első osztályban is, a szociális kompetenciákkal együtt? Vagy a kreativitást és problémamegoldást, játékos tevékenységek formájában?
A PISA mérések rávilágítottak arra, hogy az iskola nem ad át alkalmazható tudást a diákoknak. Románia nagyon gyenge eredményeket ért el ezeken a nemzetközi méréseken, ami az ismeretközpontú oktatás hiábavalóságát támasztja alá. A tanulók legalább negyede funkcionális analfabétaként hagyja el az általános iskolát, vagyis képtelenek bonyolultabb szövegek megértésére, az információk értelmezésére, így továbbtanulásuk, képzésük kudarcra van ítélve. Miért kell akkor az első osztály előtt ismeretfelmérő tesztet íratni a gyerekekkel, és ennek alapján rangsort felállítani? Minden szakmai elvnek ellentmond, ugyanakkor a törvény is tiltja.
Mekkora stressz lehet ez a teszt egy ilyen korú gyerek számára? Milyen hatással lehet a későbbi iskolai pályafutására az esetleges kudarcélményekkel való indulás?
Személy szerint határozottan ellenzem a gyerekek ilyen típusú megmérettetését. Az ilyen helyzetekben aktiválódik a magas teljesítményszorongás, ami rontja a gyerek pillanatnyi teljesítményét.
Itt elsősorban a szülőket teszem felelőssé. Miért fontos nekik, hogy a gyerekük csak kiválóan teljesítsen? Mi a baj a másodikokkal? A sikertörténetekről sokat hallunk, hogy milyen ügyes volt, aki bejutott, megfelelt, csak arról nem beszélünk, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akik kiestek ezen a megmérettetésen? Nekik hogyan indul az iskolai karrierjük? Milyen visszajelzéseket kapnak a családtól: te nem voltál képes, te nem voltál elég ügyes, te nem vagy elég jó? Ki kérdi meg tőlük, hogy hogyan élted meg ezt a helyzetet? Az idei felvételi kapcsán szájról-szájra terjedtek azok az információk, hogy volt olyan gyerek, aki összehányta magát vizsga előtt, ugyanakkor olyan is, aki boldogan kiáltott fel: Anyu, ez ugyanaz volt, mint amit reggel adtál! A nagyobb versengés a szülők között van, mivel az, hogy kinek a gyereke jut be a felvételin, az a saját „kompetenciájukról” ad közvetve visszajelzést.
Egy sikertelen felvételi egy egész életre meghatározhatja a gyerek tanuláshoz való viszonyát. A magasabb teljesítményszorongás negatívan korrelál az iskolához való viszonnyal és az önbecsüléssel. Iskolapszichológusi pályafutásom alatt sok olyan diákot láttam, akinél egy kezdeti erős kudarc a tanult tehetetlenséghez vezetett. Megmérettetések előtt folyamatosan azt ismételte magának, hogy én nem tudom, én nem vagyok képes, én nem tudok megfelelni. Mivel ezek a negatív önszuggesztiók önbeteljesítő jóslatként működnek, a gyereknek előbb-utóbb igaza is lesz. Mivel a permanens nevelés korunk egyik kihívása, a tanulási motivációra, a tanuláshoz való viszonyulásmódra nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, mint az ismeretek átadására. Ez sokkal fontosabb hosszútávon, mint a pillanatnyi „jó” teljesítmény.
Az, hogy már elsőtől ilyen egyféle „elitosztályok” jönnek létre, nem jelenti-e azt, hogy túlságosan is magas lesz az elvárási szint, és az egymás kölcsönös segítése helyett a kompetitív szellem lesz a domináns?
Pontosan ez történik, hogy a csoportszellem helyét a teljesítménycentrikusság veszi át. Az, hogy én megfeleljek, hangsúlyosabb, mint az, hogy mi együtt jól érezzük magunkat. Hiszen egy „elit” osztálynak kifele is meg kell mutatni, hogy mennyire képes, a mérce nagyon magas, sokszor felérhetetlen, aki lemarad, annak már nincs lehetősége a hiányosságokat kompenzálni. A versengésnek egy győztese és sok vesztese van, ha ez az osztályban túlzott szerepet kap, akkor nagy az ára, mert nem csak a vesztes, hanem a győztes is szorongásával, valamint a csoportbeli légkör romlásával „fizet” meg.
A későbbi boldogulás szempontjából előnyösebb, ha egy gyerek csak „átlagos” teljesítményt nyújt, viszont egy olyan osztályba jár, ahol összetartó, szociálisan jó közérzetű gyerekek tanulnak, akiknél megmarad a tanulás vonzereje. Ebben a tekintetben a tanító személyiségének lehet nagy szerepe. Biztatom a szülőket, hogy elsősorban ne iskolát, hanem tanítót válasszanak a gyereküknek.
A vezetéseddel a marosvásárhelyi Sapientia EMTE-en egy államvizsga is született ebben a témában, mik voltak a legfontosabb következtetések?
A kutatás alanyai IV. osztályos diákok voltak, akik a Bolyai Farkas Líceum tanulói, a kontrollcsoportot a 2-es számú iskola ugyancsak IV. osztályos diákjai képezték. A kutatás során szociometriás felmérés készült, vizsgáltuk a diákok teljesítményszorongását, valamint feltérképeztük a szülők véleményét a felvételivel kapcsolatban.
Az előbbi osztályos gyerekek szülei pozitívan ítélik meg a felvételi vizsgát, semmiféle hátrányát nem látják annak a gyerekeik számára. Mi több, szükségét látják, illetve előnyösnek találják a felvételiztetést. A szülők túlnyomó része azt is állítja, hogy a jegy nagyon fontos, és aki okos gyerek, annak csak jó jegyei vannak.
Ugyanakkor a felvételizett diákok társas kapcsolatai nem lazábbak, mint a velük egyidős, de más iskolában tanuló, felvételi nélkül bejutott diákok kapcsolatai. A felvételizett gyerekek azonban teljesítményszorongóbbak, mint a normál módon beiskolázott társaik. Vagyis azok a gyerekek, akik megmérettetéssel kerültek be az I. osztályba, szignifikánsan teljesítményszorongók.
A diákok 81%-a jelölte azt, hogy szorongásuk legfőbb kiváltó okai a hiányosnak vélt ismereteikkel kapcsolatosak. A Bolyai Farkas IV. osztályos diákjai számára a szorongás legfőbb megjelenési módja az emocionális manifesztáció. Ez a megnyilvánulási forma a szorongás legmagasabb szintje, és a diákok 76%-ára ez a megjelenési mód a jellemző. Szorongás esetén a diák legszívesebben a föld alá süllyedne, még maga számára is fölöslegesnek tűnik, abszolút tehetetlennek érzi magát. Ezzel szemben a kontrollcsoport diákjaira legjellemzőbb szorongás megjelenési mód a fiziológiai manifesztáció, ami a szorongás megnyilvánulásának legalacsonyabb szintje, amikor a diák szorongás helyzetben izzad, illetve remeg a hangja – ezt az osztály 59%-a jelölte meg. A felvételiztetés eredménye tehát ezek alapján a „válogatottan magasan szorongó” diákok kinevelése.
Az ilyen típusú tesztek nem csupán az iskolaérettséget hivatottak mérni? Alkalmasak egyáltalán arra, hogy egyfajta rangsort állítsanak fel velük?
Egy teszt sem méri a személy képességeinek megváltoztathatatlan voltát. Mind a tanítóknak, mind a szülőknek tisztában kell lenni azzal, hogy ezek a pontszámok csak pillanatnyi teljesítményt jeleznek, és ebből a szempontból értelmezhetőek. A gyerekek ilyen típusú rangsorolása rányomhatja a bélyegét az iskolai előmenetelre.
Az első osztályos felvételi teszt olyan ismereteket mér, ami nem az óvodáskorú gyerek életkori sajátosságainak megfelelő. Már itt megkezdődik a teljesítményhajsza, az óvodás gyereket magánórákra, felkészítőkre járatják, hogy a követelményeknek meg tudjon felelni. Miért kellene egy óvodás gyerek összeadjon és térirányokat tükörképben értelmezzen? A vizu-motoros koordinációs funkciók még csak ebben az életkorban alakulnak, fejlődnek. Vekerdy Tamás pszichológus számtalanszor felhívta arra a figyelmünket, hogy nem az óvoda kell felkészítse a gyereket az iskolába, hanem az iskola kell befogadja az óvodáskorú gyereket.
A kutatások arra is rámutattak, hogy az iskolában elsajátított ismeretek csak 18 százalékban befolyásolják az életben való későbbi helytállást. A többi 82 százalék az érzelmi intelligencia függvénye. Akkor miért nem ezt tanítjuk, és miért nem ezt mérjük, akár első osztályban is, a szociális kompetenciákkal együtt? Vagy a kreativitást és problémamegoldást, játékos tevékenységek formájában?
A PISA mérések rávilágítottak arra, hogy az iskola nem ad át alkalmazható tudást a diákoknak. Románia nagyon gyenge eredményeket ért el ezeken a nemzetközi méréseken, ami az ismeretközpontú oktatás hiábavalóságát támasztja alá. A tanulók legalább negyede funkcionális analfabétaként hagyja el az általános iskolát, vagyis képtelenek bonyolultabb szövegek megértésére, az információk értelmezésére, így továbbtanulásuk, képzésük kudarcra van ítélve. Miért kell akkor az első osztály előtt ismeretfelmérő tesztet íratni a gyerekekkel, és ennek alapján rangsort felállítani? Minden szakmai elvnek ellentmond, ugyanakkor a törvény is tiltja.
Mekkora stressz lehet ez a teszt egy ilyen korú gyerek számára? Milyen hatással lehet a későbbi iskolai pályafutására az esetleges kudarcélményekkel való indulás?
Személy szerint határozottan ellenzem a gyerekek ilyen típusú megmérettetését. Az ilyen helyzetekben aktiválódik a magas teljesítményszorongás, ami rontja a gyerek pillanatnyi teljesítményét.
Itt elsősorban a szülőket teszem felelőssé. Miért fontos nekik, hogy a gyerekük csak kiválóan teljesítsen? Mi a baj a másodikokkal? A sikertörténetekről sokat hallunk, hogy milyen ügyes volt, aki bejutott, megfelelt, csak arról nem beszélünk, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akik kiestek ezen a megmérettetésen? Nekik hogyan indul az iskolai karrierjük? Milyen visszajelzéseket kapnak a családtól: te nem voltál képes, te nem voltál elég ügyes, te nem vagy elég jó? Ki kérdi meg tőlük, hogy hogyan élted meg ezt a helyzetet? Az idei felvételi kapcsán szájról-szájra terjedtek azok az információk, hogy volt olyan gyerek, aki összehányta magát vizsga előtt, ugyanakkor olyan is, aki boldogan kiáltott fel: Anyu, ez ugyanaz volt, mint amit reggel adtál! A nagyobb versengés a szülők között van, mivel az, hogy kinek a gyereke jut be a felvételin, az a saját „kompetenciájukról” ad közvetve visszajelzést.
Egy sikertelen felvételi egy egész életre meghatározhatja a gyerek tanuláshoz való viszonyát. A magasabb teljesítményszorongás negatívan korrelál az iskolához való viszonnyal és az önbecsüléssel. Iskolapszichológusi pályafutásom alatt sok olyan diákot láttam, akinél egy kezdeti erős kudarc a tanult tehetetlenséghez vezetett. Megmérettetések előtt folyamatosan azt ismételte magának, hogy én nem tudom, én nem vagyok képes, én nem tudok megfelelni. Mivel ezek a negatív önszuggesztiók önbeteljesítő jóslatként működnek, a gyereknek előbb-utóbb igaza is lesz. Mivel a permanens nevelés korunk egyik kihívása, a tanulási motivációra, a tanuláshoz való viszonyulásmódra nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, mint az ismeretek átadására. Ez sokkal fontosabb hosszútávon, mint a pillanatnyi „jó” teljesítmény.
Az, hogy már elsőtől ilyen egyféle „elitosztályok” jönnek létre, nem jelenti-e azt, hogy túlságosan is magas lesz az elvárási szint, és az egymás kölcsönös segítése helyett a kompetitív szellem lesz a domináns?
Pontosan ez történik, hogy a csoportszellem helyét a teljesítménycentrikusság veszi át. Az, hogy én megfeleljek, hangsúlyosabb, mint az, hogy mi együtt jól érezzük magunkat. Hiszen egy „elit” osztálynak kifele is meg kell mutatni, hogy mennyire képes, a mérce nagyon magas, sokszor felérhetetlen, aki lemarad, annak már nincs lehetősége a hiányosságokat kompenzálni. A versengésnek egy győztese és sok vesztese van, ha ez az osztályban túlzott szerepet kap, akkor nagy az ára, mert nem csak a vesztes, hanem a győztes is szorongásával, valamint a csoportbeli légkör romlásával „fizet” meg.
A későbbi boldogulás szempontjából előnyösebb, ha egy gyerek csak „átlagos” teljesítményt nyújt, viszont egy olyan osztályba jár, ahol összetartó, szociálisan jó közérzetű gyerekek tanulnak, akiknél megmarad a tanulás vonzereje. Ebben a tekintetben a tanító személyiségének lehet nagy szerepe. Biztatom a szülőket, hogy elsősorban ne iskolát, hanem tanítót válasszanak a gyereküknek.
A vezetéseddel a marosvásárhelyi Sapientia EMTE-en egy államvizsga is született ebben a témában, mik voltak a legfontosabb következtetések?
A kutatás alanyai IV. osztályos diákok voltak, akik a Bolyai Farkas Líceum tanulói, a kontrollcsoportot a 2-es számú iskola ugyancsak IV. osztályos diákjai képezték. A kutatás során szociometriás felmérés készült, vizsgáltuk a diákok teljesítményszorongását, valamint feltérképeztük a szülők véleményét a felvételivel kapcsolatban.
Az előbbi osztályos gyerekek szülei pozitívan ítélik meg a felvételi vizsgát, semmiféle hátrányát nem látják annak a gyerekeik számára. Mi több, szükségét látják, illetve előnyösnek találják a felvételiztetést. A szülők túlnyomó része azt is állítja, hogy a jegy nagyon fontos, és aki okos gyerek, annak csak jó jegyei vannak.
Ugyanakkor a felvételizett diákok társas kapcsolatai nem lazábbak, mint a velük egyidős, de más iskolában tanuló, felvételi nélkül bejutott diákok kapcsolatai. A felvételizett gyerekek azonban teljesítményszorongóbbak, mint a normál módon beiskolázott társaik. Vagyis azok a gyerekek, akik megmérettetéssel kerültek be az I. osztályba, szignifikánsan teljesítményszorongók.
A diákok 81%-a jelölte azt, hogy szorongásuk legfőbb kiváltó okai a hiányosnak vélt ismereteikkel kapcsolatosak. A Bolyai Farkas IV. osztályos diákjai számára a szorongás legfőbb megjelenési módja az emocionális manifesztáció. Ez a megnyilvánulási forma a szorongás legmagasabb szintje, és a diákok 76%-ára ez a megjelenési mód a jellemző. Szorongás esetén a diák legszívesebben a föld alá süllyedne, még maga számára is fölöslegesnek tűnik, abszolút tehetetlennek érzi magát. Ezzel szemben a kontrollcsoport diákjaira legjellemzőbb szorongás megjelenési mód a fiziológiai manifesztáció, ami a szorongás megnyilvánulásának legalacsonyabb szintje, amikor a diák szorongás helyzetben izzad, illetve remeg a hangja – ezt az osztály 59%-a jelölte meg. A felvételiztetés eredménye tehát ezek alapján a „válogatottan magasan szorongó” diákok kinevelése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése