“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
(Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Lépdelek az utakon, ösvényeken és ámulok-bámulok azon a csodálatos renden, ami kiviláglik a kuszaságban. Néha barázdás az út, rögös, néha síma, néha kanyargós, néha egyenes, néha zsákutca...De az enyém. Csak az enyém. Az én utam. Az én "elcaminom." Zarándoklat önmagamhoz. Szaladva, sétálva, indiánjárásban. Megyek és néha pihenek. Ilyenkor szétnézek és megjegyzem, amit látok. Erőforrásokat keresek, amelyek hamuban sült pogácsa módjára segítenek majd a későbbiekben. Útközben a Nap fele nézek. Mindig.