Ma eszembe jutott egy kis történet, Balázs Ferenc könyvéből. Mosolyogva idéztem fel, még gyerekkoromban olvastam, elemi osztályos lehettem. Emlékszem, anyuka ahogy kéthetente fizetést kapott, mindig könyvvel jött haza. Egyik héten ez lapult a táskájában és hozzáfűzte: ez még nem neked való...Pont emiatt olvastam el többször, titokban:)
Akkor nem értettem belőle mindent, és nagyon sok részlet élesen megmaradt az emlékezetemben. Például ez a kijelentés: "a patak akkor érezte meg, hogy őket a vihar még szorosabban összefűzi, mint a mosolygó nap."
Rákerestem Balázs Ferenc nevére és erre a kis kötetre. Emlékszem, sárga volt a borítója és kézzel írott sorok voltak a belső borítóján. A levelek...
"Ez a 25 mese egy tiszta szerelem gyermekien őszinte mesés elbeszélése. Csorbítatlanul megőrzött kerek egész. Abból az időszakból való, amikor Balázs Ferenc a Tizenegyek között - Tamásival, Maksay Alberttel, Kacsó Sándorral, Jancsó Bélával, Kemény Jánossal - az irodalmi nyilvánosság elé lépett. A romániai magyar irodalomnak a legelső kéziratai közül valók a Mesék. Elindult velük egy író, egy irodalom - a mi irodalmunk." (Marosi Ildikó)
Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalommal írta, a saját maga boldogságából és a maga fájdalmából. Neki, annak a 14 éves lánynak, akibe 20 évesen szerelmes lett. Nem is tudtam, hogy az eredeti leveleket 1972-től a Teleki Könyvtárban őrzik. Itt is lehet elektronikusan olvasni: http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf837.pdf
Balázs Ferenc járt Kőrösi Csoma Sándor sírjánál, ahova én is el akarok jutni, valamikor. Erről ír részletesen a Bejárom a kerek világot útleírásában, ahol ötévi angliai, amerikai, japáni, indiai tapasztalatait gyűjtötte össze. (apropo, már rég keresem ezt a könyvet, akinek esetleg megvan, jelezzen)
És íme az egyik mese, ami eszembe jutott: A távolság meséje. Nem véletlen. Közel két hétig Bukarestben vagyok, csak egy napra megyek haza. Minden és mindenki távol van...mégis, jó érzés, hogy tudom: a mosolygó napnál is van szorosabb dolog, ami összefűz azokkal, akik fontosak:) Megszelidítettem a távolságot évek alatt...
A fiú, aki olyan nagyon szerette a leányt, egy szürkülő este a nagy fák alatt sétálgatott. Homályos, félénk árnyékok lopóztak a szívébe; a fiú a szürkülő estén a leányra gondolt, akit olyan nagyon szeretett. Még sohasem tartotta a karjaiban, és még sohasem kívánta annyira a csókját, mint azon a szürkülő estén.
Amikor lehullott előtte egy korán sárgára száradt falevél, belehasított a szívébe a távollét kínja. Ez a legédesebb szenvedés! Ez a legkeserűbb boldogság! És akkor maga előtt látta szerelmének hatalmas áradását, amint kiömlik a vágyó szemekből, és a szemhatárra ereszkedik. Maga előtt látta a mérhetetlen vizet, a szerelmet.
Két partja átérte a végtelenséget. Habjaira fellegek ereszkedtek le megporlott páracseppekből. S benne úgy összeforrott a két szív, az ő szíve és a leány szíve, mint a bezárult kagyló.
Egyek voltak minden távolságon keresztül. Egyek voltak oly elválaszthatatlanul, mint mikor két patak, két találkozó völgy szeméből lecsurgó könnypatak összeomlik.
És akkor beledöbbent a szívébe a kérdés: Miért köt minket kétfelé két különágazó sors, ha olyannyira egyek vagyunk?
Ez volt a kérdés, mely a vihart hozta a völgyek fölött. A patakok megdagadtak, és kiléptek medrükből. Haragvó, szennyes hullámokkal söpörték végig a partokat, és iszappal hordták meg a rétet. De a két összeömlött patak akkor érezte meg, hogy őket a vihar még szorosabban összefűzi, mint a mosolygó nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése