Parancsra nem lehet szeretni...

77 éves korában elhunyt Ranschburg Jenő. Felnőtt és örök gyerek egyben, aki végletekig őszinte, empatikus, játékos kedvű tudós volt. Ő mondta magáról: én vagyok a világ legnaivabb embere.

Amikor a tavalyi szeptemberben a marosvásárhelyi Mesterkurzuson beharangoztam a Tanár urat és elmondtam, hogy  Prima Primissima-díjjal valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti-keresztjével büszkélkedhet, akkor ő megjegyezte:  „Ne a tiszti kereszt miatt szeressenek engem, hanem azért, amit nyújtani próbálok önöknek”. Ezért szerettem, ezért szerettük...Rengeteg terve volt még. Előadása előtt mesélt arról, hogy nyáron milyen könyveket, munkákat szeretne befejezni. 2 csomag cigarettát szívott el naponta: enélkül nincs ihlet-mondta. Az előadásán mindenkinek mondott valamit: a kisgyereknek, nagy gyereknek, serdülőnek, az anyának, az apának, a nagycsaládnak, a pedagógusnak, nagyszülőnek.

Másnap reggel az Erdély Fm stúdiójában a Pszichotrillák számára adott interjút. Néztem az arcát: táskás szemeit, mosolygós arcát és hallgattam rekedtes hangját. Ekkora lelkesedéssel senki nem beszélt a szakmabeliek közül a gyerekről. Ő mondta, hogy a gyerek számára hatalmas dilemmát jelent, hogy válaszút elé kerül: jó gyerek lesz és szeretik, de ennek fejében lemond a saját útjáról... VAGY olyan lesz, amilyen ő szeretne lenni, és vállalja, hogy emiatt kevésbé szeretik.

Együtt kávéztunk és Panni simogatása közben beszélgettünk. A családról, a rokonokról és arról, hogyan szeretjük és fogadjuk el egymást. Mi van akkor, ha a nagy családban nem tudok, nem akarok mindenkit szeretni?-kérdeztem. Semmi, mondta, ez így van rendjén, mert parancsra nem lehet szeretni...Utána elolvastam a versét és megfogadtam a tanácsát. 

Anyu, én igyekszem
a haragom levetni.
Ha bánt, sírok, ha viccel,
próbálok nevetni.
De hidd el nekem:
parancsra nem tudok szeretni.

Tetszik nagyon, hogy katona,
s tetszik a rangja.
Ha megszólal, zúg,
akár a templom harangja,
- de nem simogat meg úgy,
mint apué – a hangja.

Számodra nincsen nála jobb a föld kerekén,
ha rád néz, olyan leszel, mint vaj a kenyerén,
de én nem érzem apu melegét a tenyerén.

Ha játék kell, nála ezt könnyedén elérem,
ha érkezem, mint apu, úgy szalad elébem,
de én nem látom azt a sugarat a szemében.

Ha sétálunk, a kezem ott van az övében,
ha elcsúszom, megkapaszkodom az övében,
de én nem érzem apu jó szagát az ölében.

Azt mondja szeret, s csinál majd hozzá kedvet is,
hogy vele éljek. De apu jobb, ha megvet is.
Nekem ő tízszer, százszor többet ér, ha megver is.

Anyu, én igyekszem a haragom levetni.
Ha bánt, sírok, ha viccel, próbálok nevetni.
De hiába, ha megkérsz sem tudom őt szeretni!

Köszönöm Tanár úr a rengeteg szakmai útmutatót, amit még diákként kaptam  és azt, hogy személyesen is megismerhettem. Hogy Marosvásárhelyen a telt házas Kultúrpalotában hallgathattuk csodálatos előadását. Sokan mondták utána: eddig ez volt a legjobb. Tényleg az volt...