Kedves olvasóim, véget ért a blogszünet. Mivel az egész éves tevékenységem arról szól, hogy sokat adok magamból, élményeimből, erőforrásaimból, ebben a periódusban visszavonultam a nyilvánosság elöl, hogy majd újra teljes gőzzel, erőbevetéssel kezdhessem az új tanévet.
Elmúlt a nyár, kipihentük magunkat, feltöltődtünk, regenerálódtunk, mivel a nyár és a vakáció erre való:) Ezt még akkor megígértem magamnak, amikor pár évig sehova sem mehettünk az építkezés miatt, hogy többet soha nem lesz ilyen, így az utóbbi öt évben gondosan ügyeltem arra, hogy ezt az ígéremet betartsam. Azóta voltunk Rómában, Barcelonában, Prágában, Norvégiában, Dániában és Ausztriában.
Az idei nyarunk is csodálatos volt. Régi álmunk, hogy elvigyük testvéremmel a szüleimet egy kirándulásra, egy olyan igazi, családi kirándulásra. A terv megvolt már rég, a bakancslistám egyik állomása is. Az idén a 35 éves házassági évfordulójuk pedig kiváló alkalom volt erre. Úgy gondolom, hogy a szülő-gyerek kapcsolat egy fontos fordulata, hogy a gyerek is ugyanúgy vissza tudjon adni szüleinek valamit abból a sok mindenből, amit kapott és hogy megköszönje azt, hogy felnevelték, tanítatták, segítették. Számos kiegyensúlyozatlan szülő-gyerek kapcsolatot látok a mindennapjaimban, ahol a nagy 30-40 éves gyerek még mindig igazi gyerek: függ, nemcsak anyagilag, hanem sok más szempontból is szüleitől, kihasználva úgy az erőforrásait, hogy közben semmit nem ad vissza, hanem csak folyamatosan kér: időt, segítséget, pénzt, figyelmet…Én adni szeretnék, vissza és sokat. Nem tudom, ha tudok annyit, mint amennyit kaptam…De megpróbálom.
Ez volt az első olyan kirándulás, amire év elejétől tudatosan gyűjtöttem. Sorra megvettük a repülőjegyeket, lefoglaltuk a szállást. Minden hónapban valamit. Attival, a tesómmal igazi testvérként működtünk: fele-fele mindennek, itt is:)
Apuka régi álma Párizs volt, így az kötelező uticél lett. Atti egy éve Milánóban él, így az is. Anyuka először, apuka másodszor ült repülőn. Milánóból átrepültünk Páriszba, Párizsból Milánóba, majd onnan lementünk egy hétig a Ligur tengerre. Elötte még útba ejtettük Velencét, Veronát, voltunk a Garda és Iseo tónál, Sirmeone városában, Vigevanóban, Paviában. 2 hét, ami csak a miénk volt.
A legjobb az egészben az volt, hogy együtt voltunk. A legfontosabb dolgokat pedig úgysem lehet elmondani, hiszen minden megélt élmény csak nekünk lehet fontos...Együtt sírtunk a boldogságtól az Eiffel torony tetejében és anyuka azt mondta, hogy soha ilyen boldog nem volt. Ez az élmény mindent megért...
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz." (Stephen King)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése