http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2013/januar/9.html
Kádár Annamária pozitív kisugárzású ember. Mosolyt, jókedvet hordoz, ebből bármikor bárkinek ad. Mesepszichológia című, 2012-ben megjelent könyve az ilyenné válásról (is) szól. Ezért is lett sikerkönyv. A kötet több mint fél évvel a megjelenése után a magyarországi könyveladási listák élén áll. A pszichológusként és a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusaként dolgozó szerzővel folytatott beszélgetéshez ez a könyv szolgált apropóul.
Aki látja és elfogadja a csodákat
Ozsváth Judit: Meséről, csodákról írsz, s közben sejteted, jelzed, te is ebben a világban élsz... Mesélj magadról!
Kádár Annamária: „Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat" - állítja a felnőtt Einstein,akit az évszázad emberének választottak. Fizikai Nobel-díjasként mindvégig megőrizte gyermeki naivitását, hirdette, hogy a képzelet sokkal fonto-sabb, mint a tudás. Vele vallom, hogy míg a tudás véges, a képzelet felöleli a teljes világot. Ha el merem képzelni azt, ahová el szeretnék jutni, akár fizikai, akár lelki szinten, az már fél megvalósítás, mert csupán az valósulhat meg kívül, amit bent is képes voltam megteremteni. Én a második utat választottam, hiszek abban, hogy minden varázslat. Az én életemben egyszerre bonyolódnak össze a dolgok, születnek csodák és megoldások, az események mintha mágikusan vonzanák egymást. A sok történésben egyetlen közös vonás van: a hit, hogy a dolgok megoldódnak, és a bátorság, hogy a megoldás felé vezető úton elinduljak. Többször szegezték nekem a kérdést, miért vagyok „vakmerően optimista", és szembesültem azzal a kritikával is, hogy mintha nem is ezen a világon élnék, nem látom a sok „rosszaságot", ami körülvesz. Amikor egy-egy elrugaszkodott ötlettel előálltam, sokszor azt a választ kaptam, hogy „mese habbal", „ez csak mese, ostobaság". Többször komolyan utasítottak arra is, hogy szálljak le a földre, ne éljek „mesevilágban". Ha belegondolok, így van: felnőttként is „mesevilágban" élek. Nem abban az értelemben, hogy világomat jó és rossz szereplőkre hasítom, hanem azért, mert felnőttként is hiszek a csodákban. Úgy is szoktam mondani, hogy szerendipikusan élek. Ez az értékes dolgok megtalálásának képességét jelenti, azt, hogy olyan dolgokat fedezzünk fel, amelyeket valójában nem is keresünk. Jó példa erre a meséim illusztrátorával való találkozásunk. Egy tréninget vezettem, s megkértem a résztvevőket, mondjanak egy olyan vágyat, amit a távlatokban meg szeretnének valósítani. Mária azt mondta, ő szeretne illusztrálni egy mesekönyvet. Nekem erre felcsillant a szemem: Tényleg? Én írni szeretnék egyet! És íme.
Nem abban az értelemben hiszek a csodában, a varázslatban, hogy karba tett kézzel várom a sült galambot, hanem úgy, hogy észreveszem a felkínálkozó lehetőséget, nem hátrálok meg a próbatételek előtt, és nem adom fel egykönnyen. Életfilozófiám része, amit a mesékből kora gyerekkoromtól tanulságként őrzök. Hiszem, hogy a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, hogy az adott szót meg kell tartani és az ígéretet be kell váltani, a rászorulóknak segíteni kell, és hogy szemtől szemben kell küzdeni, mert aki aljasul támad, az pórul jár, a gyengét, a kicsit pedig védelmezni kell.
Három évvel ezelőtt írtam egy levelet az akkori Mesterkurzus (jelenleg Nyitott Akadémia) szervezőinek, tulajdonosainak, hogy lenne-e kedvük, idejük Erdélyben is előadások szervezésére. A pozitív válasz után megismerkedtünk, azóta is jó barátságban vagyunk, és már harmadik évada zajlanak a nyitott akadémiás előadások Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Azóta könyvesboltot nyitottak itt, könyvkiadót alapítottak (Kulcslyuk), és felkértek a könyvem megírására. Ez a történet is jól példázza azt, hogy az életemben számos lehetőség úgymond „véletlenül" érkezett meg. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a dolgok mélyére lássak, tanuljak, fejlődjek, összefüggéseken gondolkodjam, beszélgessek, emberekkel ismerkedjek. A pszichológia szak elvégzése után még kilenc évig tanultam intenzíven, megszereztem a magiszteri és doktori fokozatot, az európai pszichológus diplomát munka- és szervezetpszichológiából, relaxáció és szimbólumterápia, valamint családterápia irányzatokban szereztem képesítést. Már tanárként dolgoztam, amikor még mindig vizsgáztam. A sok utazás, megmérettetés, az, hogy egyedül kellett feltalálnom magam, nagy nyereség volt számomra: életrevaló lettem útközben. Popper Péter tanárom volt a doktori képzésben, Bagdy Emőkével együtt adtunk elő konferenciákon. Én akkor diák voltam, ő akkor már professzor. Szerettem volna találkozni és beszélgetni Ranschburg Jenővel, Vekerdy Tamással, Müller Péterrel, de azt nem gondoltam volna, hogy úgy tehetem meg, hogy én konferálom fel őket a Kultúrpalotában. Jó érzés látni, hogy a puzzle darabjai összeálltak az életemben. Egyetemi munkám mellett trénerként is dolgozom, a csoportmunka az igazi szerelmem, látni a szinergiát, az emberek és a csoport fejlődését, érezni a csoport dinamikáját: fantasztikus élmény! Szoktam is mondani, hogy egy ideje nem dolgozom: a hobbimért fizetnek.
O. J.: Miért a mese szerepéről írtál könyvet?
K. A.: Számomra a hamuban sült pogácsát a mesék jelentették, amelyek folyamatosan végigkísértek életutamon. Édesanyám kora gyerekkoromtól sokat mesélt nekem. Ma is magamban őrzöm ezeknek az estéknek a meghitt hangulatát, amikor megelevenedett bennem a mesevilág minden szereplője. A mesék segítettek abban, hogy legyőzzem a félelmeimet, hogy elhiggyem a csodát. Gyermekkorom mesevilága nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Ezekből az emlékekből mintáztam könyvbéli meséimben Lilla figuráját, én vagyok az a kislány, aki félt attól, hogy a boszorkány megcsiklandozza a lábát, én vittem haza a kisegeret, utánam jött ki nagytatám borotvahabos arccal és ugyancsak én játszottam a hétkövest. Bár nem volt Tündérbogyóm (a Mesepszichológia című könyv végén szereplő mesék szereplője, Lilla kistündére - szerk. megj.), úgy gondolom, hogy ő volt az én belső hangom, akit most ebben a formában megszemélyesítettem. Pszichológus hallgatóként 13 évvel ezelőtt a mesékből írtam a szakdolgozatomat, kisiskolások által írt meséket vizsgáltam, 1237 gyerek által írt mesét olvastam el és elemeztem. Sorsdöntő élmény volt az életemben. A fantázia és realitás kölcsönviszonya annyira érdekesen jelent meg ezekben az írásokban, hogy sokszor potyogtak a könnyeim a nevetéstől: ez Maggi tyúkhúslevest főző királylány és a pattanásos királyfi világa. Doktori disszertációmban az írásbeli kommunikációs készség alakulásával foglalkoztam közel 2000 kisiskolás által írt mesében. A mese pszichológiája mellett az érzelmi intelligencia fejlődése és fejlesztési lehetőségei áll az érdeklődésem középpontjában. Amikor iskolapszichológusként gyerekekkel és tréningek keretében felnőttekkel ennek fejlesztésén dolgoztam, egyre tisztábban körvonalazódott számomra, hogy az érzelmi biztonság megalapozása gyermekkorban történik, és bár nem lehetetlen, de nagyon hosszú folyamat eredménye a korai negatív mintáknak az átírása. A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat és könnyebb derűsnek, vídámnak lenni. Az a szülő, pedagógus, aki a mese varázsával, csodájával ajándékozza meg a gyermeket, aki lélekben ő maga is egy kicsit megőrzi gyermeki világlátását, mágikus gondolkodásának maradványait, sokkal könnyebben boldogul problémahelyzetekben, jobban dolgozza fel a veszteségeket, kudarcokat.
O. J.: Írod, hivatkozod, hogy a kisgyermek Isten tenyerén él. Hogy is van ez?
K. A.: Molnár V. József szerint a régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él, általa megismerhetjük a teremtő törvényt. A megszületett gyermek, a „csillagocska" fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztonságot adó „kinti" rendet, amelyről ott „bent" mindent megtudott. A gyermek e szemléletben a Teremtő határtalan szeretetét hozza magában, az isteni bölcsesség hatja át csetlő-botló mozdulatait és kifogyhatatlan kíváncsiságát, kérdéseit. Általa a jó Isten a felnőttet vizsgáztatja, hogy mit tud a világról, amelyben a gyermeknek felnőve biztonságban kell majd élnie.
O. J.: Könyvedben idézed a kiemelkedően tehetséges - akkor 12 éves - Adora Svitakot, aki szerint (is) a világnak „gyerekes", irracionális gondolatokra, merész ötletekre, vad kreativitásra van szüksége, és a felnőttek legalább annyit tudnának tanulni a gyermekektől, mint amennyit tanítanak nekik. Ugyanide kapcsolódnak Exupéry és Weöres Sándor idézett gondolatai is. Mit és hogyan tanulhat a felnőtt a gyermektől?
K. A.: A tanulásnak valóban kölcsönösnek kellene lennie. A nagy tervekről egy felnőtt hajlamos lebeszélni magát azzal, hogy lehetetlen, túl sokba kerül... Ehhez képest egy gyermek soha nem gondolkodik arról, miért ne csináljon meg valamit. A gyermekek a tökéletességről álmodnak, ami felnőtt fejjel persze utópisztikus törekvés, de ahhoz, hogy bármit valóra válthassunk, először álmodozni kell róla, hiszen a megvalósítás útjában álló korlátokat sokszor az töri át, hogy bátrak vagyunk elképzelni a dolgokat. Érdekesség, hogy amikor Adora hatévesen a könyvét szerette volna kiadni, a legtöbb kiadó azzal utasította el, hogy várjon, amíg felnő. Volt olyan gyermekkönyv kiadó is, aki azt válaszolta neki, hogy nem dolgoznak gyermekekkel. Hétéves volt, amikor végül megjelent Flying Fingers című novelláskötete... Amikor azt mondjuk, „Ne légy már ilyen gyerekes", valójában kritikát fogalmazunk meg, és felelőtlenséggel, irracionális gondolkodással „vádolunk" valakit. Én ehelyett inkább arra biztatnék mindenkit: merjünk gyerekesek lenni! Felnőttként is jogunk van tökéletlennek és tudatlannak lenni egyes kérdésekben, nem kell kötelező módon megfelelnünk minden helyzetben. Merjük megélni a gyermekélet szabadságát, örömét, spontaneitását, szabadon, önfeledten, céltalanul játszani, és hinni a varázslatban!
O. J.: Miként biztosít otthonosságot a mese a gyermek számára a rejtélyekkel teli világban?
K. A.: Ha a mesében a sárkányt kell legyőznie a hősnek, a valóságban az egyik legfélelmetesebb ellenség, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, a figyelmetlenség és a sietség szörnye. Egyre kevesebb idő van leülni, és „csak úgy" kötetlenül beszélgetni, együtt vacsorázni, nevetgélni, mesélni. A mesemondó szülő is lelassítja, lecsendesíti a külső világot, egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül! (Ez lesz az alapja a későbbi bizalmas szülő-gyermek beszélgetéseknek is.) A mese olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Egyrészt a mesélés sajátos szituációja, bensőséges hangulata adja meg az érzelmi biztonságot, a nyugodt, csendes és szeretetteljes légkört, amelyben meg lehet pihenni, el lehet lazulni, a rítust, amivel le lehet zárni egy mozgalmas és eseménydús napot. Ám a kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, ami segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, negatív érzései, félelmei feldolgozásában. Az egyik legfájdalmasabb érzés, amit egy gyermek megélhet, hogy nincs idő rá, hogy lerázzák, csak kötelességből figyelnek rá. Semmi értelme mesét olvasni, ha ez is csupán egy a sok kipipálandó feladat közül. Az egyperces, instant mese olyan, mintha egy pohár nemes bort egyhajtásra felhörpintenénk, egy klasszikus zeneszámot felgyorsítva hallgatnánk. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el.
O. J.: Hogyan tudja jól vezetni a felnőtt a gyermeket a mese világában?
K. A.: A gyermek mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. Ez segíti őt félelmeinek a megszelídíté-sében, amelyeket nem tudott vagy még nem mert megfogalmazni. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit. Az álmodás és minden olyan cselekvés, amely fantáziatevékenységet indít be, belső képalkotással jár együtt, így a játék, a mese, a merengés, az álmodozás és később az olvasás is. A belső képkészítés folyamatát elaborációnak nevezzük, emlékezetünkben vagy tudat alatt tárolt információk, érzelmi feszültségek egészséges és eredményes feldolgozása ez. A belső képalkotásnak a gyermeki élményfeldolgozás egyik legfontosabb formája. Az elaborációs képesség gyermekkorban alakul ki. A gyermek a látott, hallott és érzékelt dolgokat rögzíti, majd ezeket pozitív vagy negatív érzelmi színezettel látja el. A belső képek erős érzelmi töltettel rendelkeznek, összekötik a gondolatokat az érzelemmel. A mese képekre és szimbólumokra fordítja le a világ jelenségeit, ezáltal lehetővé teszi a tudattalan feszültségek levezetését. A gyermek a belső képek teremtése által lehetőséget kap a mese cselekményén keresztül a szorongások feldolgozására is. Ez a képessége felnőttként is segíteni fogja a problémák feloldásában.
O. J.: Hamvas Béla a Mágia szutrában (is) leírt gondolataival egyetértve írsz az imagináció/ „életképzelet" szerepéről. Hogy az ember azzá válik egy idő után, ami a látomása gyújtópontjában áll. Hogy van ez? Milyen szerepe van az ember életében a belső képteremtésnek?
K. A.: Az imágináció latin eredetű szó, jelentése képmás, arckép, hasonmás, árny, képzelet. A szóban benne van a képalkotó és a hasonmás is, utalva a megalkotott kép valóságalapjára és egyben az illúzióra is. Aki képet alkot, energiát alakít át. Hamvas Béla szerint az imagináció az a „hely", ahol a test, a lélek és a szellem találkozik. Az imagináció látomás, de az ember azzá válik egy idő után, ami látomásának gyújtópontjában áll. Az élettervünket nem ésszel, hanem a képzeletünkkel teremtjük meg, azokkal a képekkel, amelyeket magunkba fogadtunk, amelyeket meg szeretnénk valósítani. Képzeletben megalkothatjuk az élettervünket, ezáltal válik az imagináció mágikus aktussá, varázslattá. Azok leszünk, amit imaginációnk varázsol, amit képzeletünkkel magunknak szánunk, amire méltónak találjuk magunkat. Erről mesél Viktor Frankl, a koncentrációs tábort megjárt pszichológus is És mégis mondj igent az életre! című könyvében. Bár elveszítette szüleit, testvéreit, feleségét, még a pokol legmélyebb bugyrában is képes volt tovább folytatni az életét. A belső képeinket senki sem veheti el tőlünk, az élet-képzeletünk bármilyen válsághelyzetben mentőcsónakként működik. Frankl lágerlétét belső győzelemmé alakította, túlélése pedig azon múlott, hogy az iszonyatos körülmények dacára is meg tudott őrizni egy darabka jövőt. Aki nem tud belső képeket alkotni, fizikailag és lelkileg is összeomlik a krízishelyzetekben. Amikor sírva menetelt a kemény fagyban, jeges ellenszélben, sebes lába sajgott a fájdalomtól, olyan kérdések járták a fejében, hogy mit fog vacsorára enni, hogyan fog cigarettát szerezni. Egy jól kivilágított, szép, meleg előadóterembe képzelte magát, ahol a szónoki emelvényen előadást tart a koncentrációs táborok pszichológiájáról. Ezzel az önámító csellel kerekedett felül a szenvedésen, úgy nézte az egészet, mintha tárgya lenne egy érdekes tudományos vizsgálatnak, amelyet ő maga folytat.
O. J.: Az érzelmi intelligenciát te is a szív látásának mondod. Miért? Mit fed és hol a helye az IQ-hoz képest?
K. A.: Kevés területe van a pszichológiának, amely annyira népszerű volna, mint az érzelmi intelligencia. Ennek ellenére - és részben ebből fakadóan - az EQ fogalmát jelentős túlzások övezik. Ahogy az a kijelentés sem állja meg a helyét, hogy az értelmi intelligencia felsőbbrendű, és az érzelmek rontják a hatékonyságát, ugyanúgy az sem igaz, hogy az EQ kétszer olyan fontos, mint az IQ. Az érzelmi és értelmi intelligencia kiegészíti egymást, egyik hiánya sem pótolható a másik túlsúlyával. A kutatások igazolták, hogy az érzelmileg intelligensebb személyeknek fejlettebb az empátiás képessége, több és jobb minőségű baráti kapcsolattal rendelkeznek, ritkábban érzik magukat magányosnak, kevésbé szoronganak, magasabb az önértékelésük, és jobb a megküzdési képességük. Nem igazolódott be azonban egyértelműen, hogy az érzelmi intelligencia sokkal fontosabb az iskolai és munkahelyi siker elérésében, mint az értelmi képességek, bár az kétségtelen, hogy a magasabb EQ hozzájárul a teljesítmény növeléséhez. Aki nehezen ismeri fel és kezeli érzelmeit, könnyen összeomlik stresszhelyzetekben, ami gyakran agresszivitással és az önkontroll hiányával is társul. Az érzelmileg intelligens ember hasonló helyzetben alacsonyabb szintű stresszt és kimerülést él meg.
O. J.: Sajnos sokan csak a különböző lelkigyakorlatokon, terápiákon jönnek rá, hogy önmaguk elfogadása, szeretete és tisztelete az alapja annak, hogy másokat is szeretni tudjanak. Éntudatosság helyett önmagunktól való elidegenedésre nevelődünk az iskolai (sőt már óvodai!) és a különböző társadalmi versenyhelyzetek által (is). Könyvedben sorolod, magyarázod az érzelmileg intelligens, tudatos személyek jellemzőit. Foglald össze ezzel kapcsolatos gondolataidat!
K. A.: Az érzelmileg intelligens személy meg tudja fogalmazni önmagának, milyen érzelmet élt át adott helyzetben, ezt ki tudja fejezni szavakkal is, és nem várja el környezetétől, hogy az találja ki, mi zajlik benne éppen. Ha szeretnénk, hogy olyannak ismerjenek meg, amilyenek vagyunk, le kell vetnünk a páncélunkat, annak ellenére is, hogy így sebezhetővé válunk. Az érzelmi intelligencia pontosan azt ígéri, hogy az emberi problémák közül legalább az értelem-érzelem konfliktusát meg tudjuk oldani. Ugyanakkor sajnos még napjainkban is jóval kevesebb hangsúlyt fektetnek akár a családban, akár a jelenlegi iskolarendszerben az érzelmi tudatosság fejlesztésére, mint a kognitív képességekére. E konfliktusnak lehetünk tanúi AndersenHókirálynő című meséjében: az érzelem és a jéghideg értelem sarkított harca zajlik. Akinek a szívébe fúródik - a mesebeli Kayhoz hasonlóan - a „tükörszilánk", az ironikussá, cinikussá, szarkasztikussá válik, ami az érzelmi kimerültség, a kiégés, a félelem leplezésének egyik negatív következménye. A kérdés az, hogy ha ez szeretteinkkel történik, képesek vagyunk-e Gerdaként viselkedni? Van-e elég kitartásunk ahhoz, hogy ezeket a szilánkokat eltávolítsuk a számunkra fontos emberek szívéből? Tudunk-e tenni az ellen, ha saját szemünkbe kerül üvegdarab, és a legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak látjuk, a legjobb embereket pedig fertelmes arcúaknak?
O. J.: A legőszintébb érzések kifejezésétől főként a sebezhetőség miatt félünk. Ezért inkább álarcokat öltünk. Miért éri meg mégis kongruensnek lenni az érzelmek tekintetében (is)?
K. A.: „Nem szabad félnünk az érintéstől, az érzésektől, az érzelmek kifejezésétől. A világon a legkönnyebb dolog azzá lenni, amik vagyunk, amit érzünk. Sokkal nehezebb azzá lenni, amit elvárnak tőlünk, a világ mégis ezt a színjátékot játssza" - mondja Leo Buscaglia. Ahhoz, hogy lelkileg egészséges felnőttek legyünk, jó kapcsolatokat alakítsunk ki, képesek legyünk együttműködni másokkal, önmagunkat érvényesíteni, kezelni a konfliktusainkat és jó döntéseket hozni, tárgyi tudásunk mellett szükségünk van „érzelmi ügyességre", pallérozottságra, saját és mások érzelmeinek felismerésére, kezelésére és hatékony szabályozására. Legőszintébb érzéseink kifejezése valóban nem mindig könnyű, hiszen ilyenkor sebezhetővé válunk. Védekezésképp kényszeredetten mosolyogunk akkor is, amikor belül egészen mást élünk meg. A keménység látszatának fenntartása azonban legfeljebb üzleti tárgyalásokon lehet célszerű, érzelmi kapcsolatainkban mesterkéltté és nehezen megközelíthetővé tesz - nagyon nehéz szeretni egy maszk mögé rejtőzött embert. Ha vállaljuk valódi önmagunk felfedésének kockázatát, meg merjük mutatni szomorúságunkat, dühünket, fájdalmunkat, akkor hitelessé válunk, s ezáltal követhető példává gyerekünk számára is. Az érzelmek kifejezése tekintetében fontos, hogy hitelesek, kongruensek legyünk, vagyis az, amit kifelé mutatunk, azonos legyen azzal, amit megélünk és tudatosítunk. Így egyrészt lényegesen kevesebb belső feszültséget kell átélnünk, másrészt amennyiben önazonosak vagyunk, akkor tudunk személyiségünkön keresztül a legerősebben hatni másokra. Verbális kommunikációnk, azaz szavaink a mondanivalónk megértésében csupán 10 százaléknyi szerepet játszanak. Az üzenet lényegét a nonverbális kommunikációból hámozzuk ki, egy-egy arcizom megrándulása, egy grimasz, fintor sokkal többet jelent - 55 százalékban ezek hordozzák a közlés tartalmát. A megmaradt 35 százalékot a hanglejtéssel közvetítjük, így például az a kijelentés, hogy elégedett vagyok, különböző hanglejtésekkel más-más értelmezést nyer - akár azt is jelentheti, hogy elégedetlen vagyok! Ha nem kommunikálunk hitelesen, nonverbális kommunikációnk elárul bennünket, ezt ugyanis jóval kevésbé tudjuk kontrollálni.
O. J.: Idézlek: „Vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy valóban a gyermek évszázadában éljünk, melyben az EQ fejlesztése ugyanolyan fontos szerepet kap, mint az IQ-é?" Könyvedben nyitva marad a kérdés. És itt?
K. A.: Amennyiben intenzíven odafigyelünk gyermekünkre, hogy megismerjük valódi érzéseit és szükségleteit, ezzel megteremtjük a biztonságos kötődés bázisát - és egyben az érzelmi intelligenciát is megalapozzuk. Ez ott kezdődik, hogy gyermekünk jelzéseire minden esetben reagálunk. Amennyiben egy kisgyermeket magára hagyunk szomorúságával, félelmeivel, az nagyon súlyos következményekkel járhat. A síró csecsemőt, aki még nem tud szavakkal segítséget kérni, mindig meg kell nyugtatni. Mint ahogy később is komolyan kell venni gyermekünk félelmeit - soha nem szabad kinevetni, bagatellizálni negatív érzéseit, mivel gondolkodási sajátosságainak megfelelően a gyermek másképp éli meg a világot, számára sok olyan dolog is félelemkeltő, amire mi nem is gondolnánk. A biztonság fennállását a gyermek sorozatosan ellenőrzi, alkalomról alkalomra teszteli, számíthat-e szüleire, így erősödik meg benne a biztonságérzet. Ha a gyermek megtapasztalja, hogy a közeli felnőttek érzelmileg hozzáférhetőek, érzékenyek a szükségleteire, kifejezheti nekik a negatív érzelmeit is, elvárhatja, hogy ezeket csillapítsák, akkor belsővé teszi ezt a mintát, és elsajátítja az érzelmi szabályozás képességét. Ha születésétől azt tanulta, hogy kéréseire a környezete nem reagál, kisebb valószínűséggel fog támogatást kérni, amikor szüksége van erre. Ha ezt jól megalapozzuk, több esélyünk lehet arra, hogy valóban a gyermek évszázadában éljünk.
0. J.: Könyved előszavában közzéteszed saját tízparancsolatodat. Csupa pozitív gondolat...
K. A.: Az én tízparancsolatom azokat a tanulságokat foglalja magában, amelyeket gyermekkoromban a mesékből sajátítottam el, s amelyeket felnőttként tudatosítottam magamban:
1. Lássam meg és fogadjam el és a csodákat, a varázslatot. Éljek szerendipikusan.
2. Merjek elindulni. Ha ott van a zsebemben a hamubansült pogácsa és az atyai-anyai áldás, semmi vész nem érhet. A többi majd kialakul útközben.
3. Keressem meg a saját utam, és azon haladjak. Ne siessek, csak lassan. Mindig vannak rövidítések, kényelmesebb megoldások, de ezek csak zsákutcák, soha ne térjek le a jó útról.
4. Segítsek, ha olyan társakkal találkozom, akik segítségemet kérik. Észre is vehetem őket, és én ajánlhatom fel a segítségem. Tudjak segítséget kérni, amikor szükségem van rá, és tudjam elfogadni a felajánlott segítséget.
5. A jóság, az őszinteség, a hitelesség pillanatnyilag nem mindig éri meg. Mondhatják, hogy naív, gyerekes vagyok, de én az a mesehős szeretnék lenni, aki felkapaszkodik az égig érő fa tetejére. És oda csak így lehet.
6. Tiszteljem az ellenségeimet, és csak szem-től-szembe küzdjünk, egyenlő esélyekkel. Fogadjam el a vereséget. Én sem vagyok legyőzhetetlen.
7. Küzdjek meg azért, ami nekem fontos. Ne adjam fel, ha elbukok.
8. Kimutathatom az érzéseim: örömömet, bánatomat, fájdalmamat, csalódottságomat. Sebezhető leszek, ugyanakkor sebezhetetlen.
9. Ne ítéljek, ítélkezzek felszínesen. A gebe gyakran egy táltos csodaparipát rejt.
10. Ne féljek a veszteségektől és a kudarcoktól, mivel ezek az önmagam felé vezető utazás részei. Legyek hálás ezekért, mert sokkal többet tanulok belőlük, mint a sikereimből.
(11. A sárkányok néha megszelídülnek!)
O. J.: Könyvedet végigolvasva arra gondoltam, teljesen természetes, hogy egy ilyen pozitív „erőterű", a varázslatot ilyen módon meglátó és elfogadó ember kötete is csodás utat jár be. Könyved hosszabb ideje vezető helyeken van a különböző eladási listákon. Számos nagy sikerű könyvbemutató, sok szép élmény van mögötted. Kérlek, ossz meg néhányat az olvasókkal a legintenzívebbek közül!
K. A.: Vekerdy Tamás volt a beszélgetőtársam a budapesti Uránia Filmszínházban tartott könyvbemutatón, Müller Péter is eljött. Ez nekem nagyon sokat jelentett, s az is, hogy novemberben Vekerdy Tamás a Nők Lapjában levő állandó rovatában ajánlotta a könyvemet. De a legjobban az olvasók véleményének örültem, a gyerekekek visszajelzéseinek, hogy szeretik a könyvben is közzétett meséimet. Mivel nem voltam ismert szereplő a magyarországi könyvpiacon, néhány gyűjteményes kötetben jelent meg eddig csak írásom, s ehhez képest a Mesepszichológia kézről kézre, szájról szájra terjedt. Az egyik legérdekesebb jelenet az volt, amikor az IKEA áruházban ültem, hot dogot ettem a barátaimmal a büfében, amikor odalépett egy huszonéves fiatalember, és azt mondta: „Olvastam a könyvet, nagyon tetszett!" Hihetetlen volt, hogy felismert a borítóképem alapján, és az is, hogy bár nem kimondottan ez a korosztály a könyv célközönsége, ő olvasta! Rengetegen írtak levelet, hogy a könyv hatására miben, hogyan változtak. Nemrég egy pedagógustól kaptam gyönyörű levelet. Ezek bármilyen sikerlistánál többet érnek!
O. J.: Ismét idézlek: „Tudom, hogy az erőfeszítéseknek megvan a maguk varázsereje, és hogy az álmaink, vágyaink sohasem képtelenségek - csak van-e bátorságunk hinni bennünk?" Legyen?
K. A.: Legyen! Visszatérek Einstein gondolatára: vagy abban hiszünk, hogy semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy minden az - ez választás, bátorság és kitartás kérdése. Azt látom, tapasztalom, hogy ha kitartunk álmaink mellett, mint a mesékben, megjelennek a váratlan segítőtársak, az erőfeszítés mellett megtörténhet a csoda, a varázslat, szerendipitás, az összekuszálódott szálak kibogozódhatnak, és bár nem azonnal és befektetés nélkül, de gyakran megérkezünk a célhoz. Az én életemben ez működik: 13 éve született meg a meseírás gondolata bennem, és ma már kezemben tarthatom a könyvemet is. Annak ellenére, hogy azt is mondták, egy pszichológus nem írhat meséket. Tündérbogyó ezt a szemléletet képviseli, megtestesítve a belső hangunkat, szimbolizálva az önmagunkban való hitet.
.jpg)
.jpg)