Házassági évforduló

Oslóban, Frogner parkban sétálva, Vigeland szobrai között meghatódva döbbentem rá, hogy ezek az alkotások a párkapcsolat történetét, fejlődési szakaszait jelképezik. Eldöntöttem, hogy amikor hazajövök a házassági évfordulónkra megírom a MI kapcsolatunk állomásait. Ami leírható és megosztható belőle...

Szenvedélyesen kezdődött. Ahogy Márai mondja: Minden igazi életében eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélybe, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőőv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vídám énekléssel a napsugaras erdőben...

Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén-ember együttélésének ez az igazi értelme. Az "Én" nem oldódhat fel a "Mi" élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni. (Popper Péter)

15 éve ismerjük egymást, 9 éve vagyunk házasok, 7 évig építettük a házunkat és én még 10 évig tanultam tovább egyetem után. Kezdettől fogva szabad emberként élünk egymással és nem egymásban. Nem akarjuk a kamrák ajtaját nyitogatni. Most. Régebb azért bekukucskálgattunk volna ide-oda...A gondolatok, élmények, örömök és kínlódások, sikerek és kudarcok kovácsolták össze eddigi életünket.

Miközben próbáltuk kibontakoztatni a rejtett lehetőségeinket, megfeszített tempóban éltünk, sokat dolgoztunk, ahhoz, hogy közös álmainkat meg tudjuk valósítani. Egy dolog volt biztos csak: a cél és az, hogy elérjük. Együtt, egymással, egymásért. Sokan mondták és hitték: biztosan nem, lehetetlen, belerokkanunk, megbukunk. Aztán mikor sikerült, ezek a személyek roppant idegesek lettek. Ilyenkor cinkosan összenéztünk és nevettünk. Rajtuk és magunkon. Hogy tényleg, hajszálon múlott sokszor...De, mint a mesében, emberek, helyzetek, véletlenek segítettek. Na meg a humor és kreativítás...Meg az erőforrásaink: barátok, szüleink, valamint nagyszüleim és a testvérem.

Manapság egy házasság vagy egy családalapítás egyben paktum is a világ ellen. Egy sziget megteremtésének kísérlete, ahol jó lesz élni. Ha nem sikerül, ez is pokollá válik, mégpedig a legforróbb pokollá, mert ez az utolsó mentsvárunk: ha ez sincs, nincs hová menni. (Müller Péter)

Paktumot kötöttünk a világ ellen. Felrugtuk a hagyományos elképzeléseket és szerepeket. Megteremtettük és berendeztük a "szigetünket". Minden saroknak története van. Lépésről-lépésre haladtunk. Nehéz volt. Néha ott kísértett a pokol. Hogy jutunk a végére? Kilátástalanság...majd új remény. Mélyen, ott volt mindig a vak hit: sikerül. Csak fogd a kezem... Kibírjuk. Együtt és egymásért. Álmatlan éjszakák, lemondások, áldozatok.

Nem voltak mézesheteink. Biciklivel tekertünk 500 km-ert a nászútunkon. Csak 3 éve kezdtünk el kirándulgatni is. Addig a vizsgák, és a különböző megmérettetések határolták be az életünket. Ede ott volt. Mindig. Tolmácsoltunk, fordítottunk, szerkesztettük, vizsgáztunk, szigorlatoztunk, utaztunk, cipeltünk, tréningekre jártunk, loholtunk együtt. A közös jövőnkért. A gyerekeink jövőjéért...

Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat - úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok, stb. -, ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy a küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását. (Morgan Scott Peck)

Megharcoltuk magunkkal, egymással, a világgal. Csatákat vesztettünk, de a háborút megnyertük...Visszatekintve: megérte. Ezekből a kínlódásokból, sikerekből-kudarcokból született meg a MI. Akinek nem kell a nyugalmas, kispolgári élet, a komfortzóna, a megszokott, nyugodt és csendes mézmocsár. A kihívások, új célok, álmok éltettek és éltetnek.

A magunk módján boldogok vagyunk. Nem a hagyományos elképzelések szerint, hanem a mi értékrendünk és érzéseink alapján. A külvilág elvárásai nem érdekelnek. Ahogy Ede mondja: leszarjuk:) Küzdelmeink a kapcsolatunk erősödését szolgálták. Megvan a szilárd alap. Megteremtettük Magunkat.

Ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őríznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. (Paulo Coelho)

Két sínpár lettünk...Útközben...

Egyetlen házasságot sem nevezhetünk valóban sikeresnek, ha a házastársak nem egymás legjobb kritikusai. A barátságról is ugyanez mondható el, mégpedig a hagyományos elképzelés ellenére, mely szerint a barátság konfliktustól mentes kapcsolat, kölcsönös szívességek és bókok viszonya. Az ilyen kapcsolatok azonban felszínesek, és nem érdemlik meg a barátság nevet.

Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást. Enélkül minden kapcsolat sekély vagy sikertelen.

A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a legmagasabb rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén, szervezéssel stb. A hatalom gyakorlásáról köteteket lehetne írni. Mi azonban beérjük azzal, hogy azt mondjuk: aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt elő.(M. Scott Peck)

A kritika? Ha pozitív, mindig jöhet, Megbírjuk mindketten. Egymáshoz alakultunk és egymás mellett fejlődtünk ezáltal.

És egyre inkább rájövünk, hogy: Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet. (Márai Sándor)

Ennyi volt. És a történet folytatódik. Most már beleférnek a lazítások, a nyugalmas periódusok, a felszusszanások. És természetesen: az új célok, vágyak, álmok...Máraisan a málnaszörp és a tűzoltók világa a miénk...

Nem érdemes mást, csak a legtöbet

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet (Hamvas Béla).

Minden benne van ebben a pár mondatban, amit én is vallok: nem kell a megszokás, a halogatás, a törvény, a szabály, az alkalmazkodás...

Ami kell: elhatározás, kockázat, veszély és persze, a LEGTÖBB...élményekből, érzésekből, tapasztalatokból, játékból, adás-kapásból, magamból és másokból. Nem kell a langyos, csak a FORRÓ...

Most eredj és élj, mert a világ a tiéd (Hamvas Béla).

A Hold gyermekei

Tegnap Anna napot ünnepeltünk, a "főnökömnél", Sanyónál. Kislánya is Anna, na meg egy közös barátunk, Flaskay Anna is jelen volt a bulin. Beszélgetünk és egyszer csak Sanyó megemlíti, hogy a "nagyfőnök", Merényi Attila (www.merenyi.hu) testvére költő és író. Leveszi a polcról a könyvét és kezembe adja. A Hold gyermekei a címe.

Olvasom a borítón:

2002. november 21. „Az én Budapestem” c. országos irodalmi pályázaton próza kategóriában: Fődíj. 2003. november. Sziget.hu irodalmi pályázatán próza kategóriában: Különdíj. 2004. 01. 03. Magyar Tolkien Társaság irodalmi pályázaton próza kategóriában : II. helyezés. 2004-08-02. Napkút kiadó Szóolimpia pályázatán próza kategóriában: III. helyezés. 2004. 11. 22. Várad folyóirat országos prózapályázatán: II. helyezés. Publikációk: Negyvenkettő külföldi és hazai folyóirat, napilap közli verseit és prózáit. Közülük néhány: Alföld, Népszabadság, Litera, Lyukasóra, Bárka, Helikon, Magyar Napló, Életünk, Árgus, Parnasszus, CET, Somogy

A továbbiakban jött a dolog igazán érdekes része. Sanyó mondja: és mellesleg vízóra leolvasó...

A POÉTA VÍZÓRÁS

http://www.kfg.hu/wiki/index.php/KempelenKozlony/HatodikPoetaVizoras

Tudom, ez érdekesen hangzik... Egy igazi kortárs költőről van szó, aki már három kötetét kiadta - de ne rohanjunk ennyire előre - elmesélem a történetet elejétől a végéig. Egy nyári délután anyukámmal szokás szerint ücsörögtünk a teraszunkon, s becsöngetett a vízóra-leolvasó. Hirtelen mindketten elkeseredtünk, hogy oda kell menni, be kell engedni, szóval a szokásos macera... A formalitás lezajlott, s mikor anyu visszajött, megkérdezte, nem akarom-e elolvasni egy kortárs költő legújabb kötetét, persze rávágtam, hogy szívesen, mert imádom a verseket, nyáron meg pláne jól jön egy kis szabadon választott irodalom, de nem értettem, miért kérdi. Fogta a tárcáját és a vízórás után ment - ekkor már nagyon gyanús volt a dolog, de nem mertem arra gondolni, ami valóban történt. Anyu visszajött egy kötettel, s kiderült, hogy a vízóra-leolvasónk egy igazi költő. Leesett az állam!

Apropó nekem is. Ez igen! Beleolvastam a könyvbe, pont ennél a résznél nyílt ki. Könnyesre nevettük magunkat a balkonon. Nekem nagyon tetszik. Olvassátok!

Merényi Krisztián: Könyvvel a dombon

„Hurrrrá! Megjelent az új könyvem!” – kiált fel önfeledten János, és máris szedi a lábát a Rózsadombra melózni. Talán ő a földgolyó egyetlen háromkötetes vízóra-leolvasója. Nem vacakol. Az első ház előtt megfeszíti langaléta testét, kitüremkedő ádámcsutkája a nyeléstől majd előre lökődik. Becsenget az aranyművesek csodájának számító csengőn. Hatökrösiné nyit ajtót. Bodros haját épp száríthatta, csöpög róla a víz. Szemmel láthatóan türelmetlen. János rögvest tudatja vele: – Harmincöt köbméter fogyott! – Nem sok az egy kicsit? – Á! Belecseppentünk a nyárba… Képzelje hölgyem, megjelent az új verseskötetem, ha esetleg valakit érdekel, nálam megvásárolható. – Ni! Maga ilyennel is foglalkozik szegénykém? Aranyos, egyem a szívét! A göndör hajú hölgy gyorsan továbbáll. János egy rövid időre elanyátlanodik, és csak a valamivel szerényebb épületcsodában lakó fogyasztónál próbálkozik újra: – Megjelent a könyvem! Nálam kedvezményesen kapható! – Aha, hadd lássam csak. – Értem, maga a vízóra-leolvasó állása mellett még ezt is? Most megfogtam, mert APEH ellenőr vagyok! Rendelkezik számlával? Ha-ha-ha, csak vicceltem! Gratulálok fiatalember, így tovább! János szíve majd kiszakad kamrájából. Keskeny köz, égig érő paloták, ez már a rózsadombi legek birodalma. Az egyik kastélyból tagbaszakadt papa csoszog ki. Vélhetően, valamelyik milliárdos még épphogy nem mumifikálódott őse lehet. – Négyszáztizenhét az állás! – közli vele János. – Most kell fizetni? – Nem, a díjbeszedő küldi a számlát! – Maga a díjbeszedő vagy nem? – Én a terület mezei vízóra-leolvasója vagyok! – Hogy-hogy mezei? Nem hegyen vagyunk? – Ezt csak úgy mondtam... Egyébként megjelent a legújabb kötetem, ha bárkit érdekel a családból, nálam... – Ez meg milyen könyv? – Az enyém. – Azt látom, de ki írta? – Én vagyok a szerző! – Hagy ném! E-endrődi Já-ános, sose hallottam. Ez valami új? – Itt a fotóm! Az én könyvem! – Persze, hogy a magáé, de ki a szerzője? – Én írtam, én szereztem, én komponáltam... Még vagy öt percet küzdenek. A papa szánakozó mosollyal búcsúzik. Következik a középkorú, szigorú fizimiskájú, precíz vállalkozó: – Megél belőle? – Ó nem, ez csak szerelem! Imádok írni! Persze hosszú és rögös a tanulóút, épp ezt járom. – Ha nem hoz komoly pénzt, akkor miért? A felesleges időpazarlás helyett vállalhatna többletmunkát, képességeit elnézve, mehetne árkot ásni. Vastag a karja, bírná. Segíthetek, ha gondolja. Van összeköttetésem. Most van a szezonja, jó zsozsó van benne. Régi, romos kúria nagy telken. A nyugdíjas művésznő nyit ajtót. János a formalitások után, elmondja neki is. Az egykori komika végigméri, oly gyanakvóan, mint városi ember a vidéki parasztot, majd így: – Talán veszek, de megnézem, hogy kik támogatták. Nekem gyanús az ön neve, maga nem zsidó? – Nem állítom, hogy ezred ízig steril vagyok, de miért fontos ez? – Nagyon fontos! Csak ez a fontos! Nincs magának egy zongorista nagynénje? – Jaj, dehogynem, a Joli néni! – ő zsidóóóó! Remek muzsikus, barátok voltunk, de ne haragudjon, zsidókat nem támogatok… János talán a domb egyik leggazdagabb kastélyhelye előtt toporog. A főváros hírhedt vállalkozója, Buggathi úr közeledik, mellig érő vastag, arany nyaklánccal. Jó napja lehet, mosolyogva nyit ajtót. Három vérebét egy tapssal messzire zavarja. – Parancsoljon? Ja, a szereléséből ismerem fel. Maga a vízórás! – Üdvözlöm! Egy pillanat… hatszázhuszonnyolc az állás, kilencvennégy fogyott… – Ilyenkor sajnos mindig több! Tudja, a locsolás és a medence. Meddig emeli még a víz árát? – Nem én emelem! Egyébként Budapesten a legolcsóbb! Mielőtt elfelejteném, megjelent a harmadik könyvem, akár most is megveheti. – Magának könyve!? Mutassa csak… Ez igen! Maximálisan támogatom! Jöjjön beljebb! Várjon csak… Szívem! A leolvasó fiúnak könyve jelent meg! A lassan érkező Buggathiné, alias Púderné udvariaskodó gesztust tesz, majd visszasiet, veretni a napfényt ráncos hasára. Buggathi óvatosan meglesi a könyv árát. A kilencszáznyolcvan forint láttán elfehéredik, hirtelen kinyitja középen, s álcázott olvasásba kezd. – Ugye általában az életből meríti a témát? Én is írtam sokat, nem tudtam közzétenni. Van vagy száz versem, főleg a gondolataimról és az érzéseimről. Ah, amikor szerelmes voltam. A saját kedvencemet fejből is tudom, címe: Szeretlek! Szép hajnalon láttam meg orcád melegét, szerelmetes kezed megsimogatta énemet, rád leheltem sorsomat, szépek voltak a virágok, mindig tiéd vagyok, rád vágyom, érted élek. Amikor kiáltottam: szeretlek! Te visszakiáltottál: Én is szeretlek tégedet!”. Na mit szól? Hitte volna? Ismerőseim ma is biztatnak, szerintük színes és sokoldalú a gondolatvilágom, de nekem itt a család és az üzlet, nem érek rá szépelkedni. – Igen, nem könnyű… – Hát örülök, hogy megismertem. Nem győzöm hangsúlyozni: módfelett támogatom az ilyet! Viszlát! – Viszontlátásra! Lassan itt az este, János egyet sem adott el. Ügyvédház. „Itt biztos vesznek”. Megnézi a mérőt, majd: – Megjelent a könyvem, árulom... – Ha-ha-ha, jajjjj, de vicces! Van magánál könyv a köpeny alatt? Vízóra-leolvasás ide, majd könyvárusítás oda? Ha-ha-ha, ez nagyon jó. Viszlát… Később egy rokonszenves, fiatal, értelmiséginek látszó házaspárnál. –Tudja, nem olvasnak már az emberek, nincs idő erre, de adjon belőle ötöt, majd szétszórjuk – sóhajt a hölgy. – Ötöt, hűha! Valamennyit tudok engedni. Négyezerért jó lesz? – Félreértett! Ez nem szórólap? Olyan kicsi, bocsánat, azt hittük… – szabadkozik a férfi. Még van vagy hat cím, egyik házvezetőnője nyit. János így: – Kérem, mondja el a gazdáknak, hogy megjelent az új kötetem. – Áhá! Mi ez, drágaságom? – Könyv. Én írtam, versek vannak benne. – Mire való? – Hogy elolvassák! – Ha van magának olyan jó lövöldözős, akciós, aszt adhassa. Szolgalmi út, fenséges birtok, palota, bejelentkezés a kaputelefonba. A házi sofőr szállítja János elé elektronikus kisautóval az Úrnőt. – Példátlan! Ebéd közben zavarják az embert! Mindegy… jöjjön, nézze meg. – Kétszázhetvennyolc! – Jesszusom, mennyi lesz az Euróban, vagyis forintban? – Körülbelül kilencvenezer. – Ha valóban elfogyott, kifizetjük, de mi a bizonyíték, hogy jól olvasta le? – Miért mondanék mást? Két hónapja is majdnem ennyi volt. – Na jó, nincs több időm magára. Viszlát! – Asszonyom! Elnézést, még egy pillanatra! Ez a saját, harmadik könyvem. Többek között, én terjesztem. A múlt héten mutatták be a Műcsarnokban. – Adja csak ide! Ez valamilyen hajléktalan kiadvány? Ilyet árulnak az utakon. – Amit a kezében tart egy szépirodalmi kiadó könyve, semmi köze a fedél nélküli újsághoz. – De! Ez hajléktalan kiadás, nem lehet más! Miért szégyelli? Becsülendő, hogy még ilyen… mit is mondott? Ja, verseket ír! – Ha nem hisz nekem, kérem, nézze meg a második oldalt… – Mondom, hogy nincs erre időm. Maga hajléktalan, nem? Így csakis azok adhatták ki! – Tessék? – hűltem el, de már csak azért is: – Hát igen, az volnék, sőt, munkanélküli, mint látja – János a vízműves címkéje felé biccent, majd fürgén elhúz onnan. János nem maradhat sokáig, esőfelhők közelegnek, még eláznak a könyvei. Mind a húsz ott lapul a hátizsákban. Reményei szertefoszlanak, nem könnyű a könyveladás, még a Rózsadombon sem, pedig vagy száz helyen járt. Következő héten a kőbányai munkástelep van soron. Végigjárja a területet. Kevesebb a cím, mégis a „proli-családok” többsége őszinte érdeklődést mutat. János hazafele menet tizenhat könyvvel lesz könnyebb.

Gombóc Artúr

Ede, a férjem, imádja a csokoládét. El is neveztem Gombóc Artúrnak, egyik kedvenc mesefigurámról. Annyi különbség van köztük, hogy Ede irgalmatlan mennyiségű csokit képes megenni és nem hízik meg. És azt is mondja: Ha a mennyben nincs csoki, rám ne számítsanak:)

Ma eszembe jutott a rajzfilm és gyorsan megnéztem. Ismét jót nevettem:)

Nevessetek ti is egy jót a szegény Gombóc Artúr történetén:)

Szegény Gombóc Artúr

PomPom ült egy ágon. Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan mint a szőrpamacs vagy paróka vagy kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli vagy papucs orrán pamutbojt. Most milyen? Most leginkább egy szörsapkához hasonlít, ahogy ül egy ágon, egy szép hosszú ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat. Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is. Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is.

- Most olyan nehéz vagyok, mint . . . mint a szegény Gombóc Artúr! -mondta PomPom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. - Elmeséljem?

- Igen - mondta Picur. - Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár. PomPom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy PomPom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.

- Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról? Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak ! De ez se igazán jó kezdet, mert, ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom ráér! Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr? A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé!

Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét. Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét. A kerek csokoládét a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak? Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik! Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol. Hogy mi mindenről mondott már le! Lemondott a vízről, a tejről, a teáról, a főzelékrõl, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét. És mégis csak hízik, csak dagad, már olyan dagadt, hogy elpattan alatta az ág, ha rárepül . . megroggyan alatta a kémény, ha ráül . . elgörbül alatta a tévéantenna . Éppen ezért már nem is röpköd a levegőben, különben is egyre nehezebben tud már felrepülni. Csak gubbaszt és fogyókúrázik! Illetve majszolja a csokoládét, mert azért valamit kell enni! Egy reggel Látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! - elrepülnek Afrikába. Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak:

- Te nem jössz?

Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. "Hát persze! Ősz van ! Teljesen kiment a fejemből a nagy fogyókúra miatt!" Felnézett a fákra : a levelek is lehulltak. Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába! Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menni Afrikába. De előbb még becsomagolt. Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törülközőt, zsebkendõt. Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell. S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába. Alig ment pár lépést, megállt letette a két bőröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: "Haj ! Haj ! De messze van Afrika ! Sose érek oda gyalog !" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "De miért menjek gyalog ? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek !" Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak. Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett.

- Ugorj fel hátra ! - mondta a sofőr fütyörészve.

Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két bőröndöt, mivel máshol nem fért el. A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott. - Hogy kerültem én az égbe? Nem vagyok én repülőgép! Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek. Rákiáltott mérgesen :

- Azonnal szállj le, te dagadt !

Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott. "Haj ! Haj ! - sóhajtott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába?" Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton !" Fogta a két bőröndöt, s elballagott az állomásra. Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott :

- Beszállás!

Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközõre, a másikra meg a bőröndöket rakta. Mehetünk! - kiáltott előre, s a vonat elindult. "Végre utazom !" - gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát. Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig még meg se kottyant a mozdonynak, eddig, még mindig egyből átment rajta. Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőre érve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott.

- Mi ez?! Mi ez?! - kiabált a mozdonyvezető, és kibámúlt az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. "Ezeket már láttam! - dünnyögte. - Az előbb hagytuk el őket." A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább. A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközõn gubbasztó Gombóc Artúrt.

- Aha ! - mondta: - Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, és rögtön vidámabb lett : Hogy jutok? Hát repülőgépen!" Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre. Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét ! Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. "Repülünk! - ujjongott Gombóc Artúr. - Mégiscsak repülünk Afrikába !" Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni. A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkéből, s körbejárta a gépet.

- Aha ! - mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. - Ettől a dagadttól nem tudunk repülni ! Azonnal gyere le onnan! Gombóc Artúr lemászott, a repüőõ zümmögve eltúnt a levegõben. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogyan? Hát hajón !" Fogta a két bőröndöt, és elballagott a kikötőbe. "Ez jó lesz! - mutatott egy kis tehergőzösre. - De hogyan jutok fel?" Meglátta a teherdarut. "Hogyan? Hát teherdaruval!" Beleült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta és felkiáltott: Mehetünk! Csikorgott a csiga, feszült a drótkötél, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak; hogy jöjjön már segíteni. Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe. A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe. A kapitány azonnal kiadta a parancsot: - Mehetünk! Nem bír el többet a hajó! A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé. De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott:

- Ezer árboc és vitorla ! Úgy mászunk, mint egy csiga ! Kinő a szakállam, mire Afrikába érünk! Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe ! Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak viszszafelé repülnek.

- Hát ti hová mentek? - kiáltott fel nekik.

- Megyünk haza ! Vége van a télnek! - mondták a madarak, s huss, eltűntek a levegõben.

- Jaj ! - mondta Picur. - Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messze Afrikában?

-Találkozott a Radírpókkal. . . De erről majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! - mondta PomPom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.

Morrie

Keddi beszélgetések az életről és halálról, avagy a Morrie "mozgalom"

Amióta olvastam a Keddi beszélgetéseket, 2-3 éve, folyamatosan végigkísér a mondanivalója. Azóta elkezdtem "tanítani" is a könyvet.

A tanítónők Eduexpert-es továbbképzésén azt a feladatot adtam, hogy olvassák el a regényt és írják, le, hogy melyek azok a leckék , amelyek nincsenek benne a tantervben és amelyet átadnak diákjaiknak. Személyiségükkel, hozzáállásukkal, életfilozófiájukkal... Nagyon jó volt olvasni a gondolatokat, a „leckéket”…Volt olyan pedagógus, aki ezt a feladatot választotta záróvizsgára és megköszönte, hogy lehetősége volt megismerni a Keddi beszélgetéseket.
Az idén bevezettem "tananyagként" a könyvet és a filmet is az egyetemi képzésbe. Hatalmas csend van a film után, sokan könnyeztek miután megnézik. Sokat gondolkodtam, levetítsem-e, elég érett-e egy első-másodéves diák arra, hogy eljusson hozzá a film mondanivalója. Utána rájöttem, igen, határozottan igen. És el kell jusson minden pedagógushoz a film mondanivalója.

A könyvet 50 példányban rendeltem meg diákjaimnak és azóta valóságos mozgalom lett belőle Marosvásárhelyen, olvassák, kézről-kézre adják. Képzeld, meséli az egyik tanítónő, továbbadtam a barátnőmnek és nagyon tetszett neki is. Jó hallani, örömmel tölt el, hogy elindítottam a Morrie mozgalmat Marosvásárhelyen:)

Azóta láttam az "igazi" Morrie leckéit is. Timi szólt, Bridget, nézd meg a youtube-on Morrie-t. Ő egyszer a filmet nézte meg, utána olvasta a könyvet és ezt követte az interjú, Morrie-val. Én a könyvvel kezdtem, már rég, az idén néztem meg jóhéhányszor a filmet és most láttam Morrie-t „élőben” is. Mindegy a sorrend, a hatás fenomenális, fantasztikus…Szeretném, ha ilyen életerőm és ennyi mondanivalóm lenne nekem is, ennyi idősen. Nézzétek meg ti is, a 9 részból áll a beszélgetést. Itt az első:



Morrie, igazán büszke lehetsz rám, hogy már házi feladatnak is „kiadlak”. És aki „megoldotta” ezt a házi feladatot, hálás is érte, hogy lehetőséget kapott megismerni téged…
Morrie az én Mesterem és az én én barátom…

„A mi kultúránk olyan, hogy az emberek nem érzik jól magukat a bőrükben miatta. Hibás, téves dolgokra tanítja őket. És nem kis erőre van szükség ahhoz, hogy kimondjuk: ha ez a kultúra nem válik be, nem működik jól, akkor az ember ne legyen rá vevő. Teremtse meg a sajátját. A többség azonban képtelen erre. Mind sokkal boldogtalanabb, mint én… még a jelenlegi állapotomban is. Mert engem, ha hamarosan meghalok is, szerető, érző, gondoskodó lelkek vesznek körül. Hány ember mondhatja el magáról ezt?”

Ars poetica

Ars poetica-m: Piramis: Őszintén akarok élni

Őszintén akarok élni,
minden utam végig járni,
hinni abban, amire vágyom
s ha hiszek benne
küzdeni érte bármilyen áron.

Őszintén akarok élni,
és csak annyit elérni,
hogy a jó kedvem senkit ne bántson,
s ha fáj a szívem valamiért
ne nagyon fájjon.

Tőled csak annyit akarok kérni,
hogy engedj őszintén élni,
őszintén, szabadon, szépen,
őszintébben, mint ahogy tegnap éltem.

Ne kelljen hazudnom senkinek
és hogyha valamit kérdezek,
a válasz igaz legyen.
Szeretnék bízni mindenkiben,
hinni, hogy nem fordul ellenem,
s nem árul el sosem...

Bakkancslista

Megnéztem ismét a Bakkancslista cimű filmet.
Két színészóriás egy filmben, Jack Nicholson és Morgan Freeman, egy milliomos és egy munkás, akiknek már kevés van hátra...Egyiknek vannak álmai, másiknak van pénze...Halál és életöröm vegyülete...Álmok, amikért élünk és amelyekre soha nincs idő vagy pénz, vagy mindkettő... A popperi gondolat motoszkál a fejemben: van, akinek kell egy halálos ítélet, hogy elkezdjen merni élni...

És a sztory a világ legdrágább kávéjáról engem is nagyon megnevettetett...

"Csészéje 16 ezer forint, különleges zamatát pedig elképesztő “utazásának” köszönheti. Tudja, miért a Kopi Luwak a világ legdrágább kávéja? Sokaknak nemcsak azért mehet el a kedve a világ legdrágább kávéjának megkóstolásától, mert egyetlen csészéje 16 ezer forintba kerül, hanem amiatt is, hogy a kávészemek, amelyekből a Kopi Luwak készül, egy, a cibetmacskafélék családjába tartozó állat, a közönséges (maláj) pálmasodró végbeléből kerülnek elő. A kávéfajta azért különösen drága, mert nagyon keveset “szüretelnek” belőle. A szemeket az Indonéziában honos közönséges pálmasodró székletéből vonják ki. Az állatok nyersen fogyasztják el a kávébabot, amikor az még vörös színű. Csak a termés puha héját emésztik meg, a többi áthalad a bélrendszerükön, majd távozik a szervezetükből. A kávészemeket, amelyekre meglehetősen nehéz rábukkanni, a kávéültetvények dolgozói kézzel válogatják ki az ürülékből. A Kopi Luwak különleges zamatát sokak szerint részben a pálmasodró gyomornedvének köszönheti."

Aztán újra átgondoltam a saját "bakkancslistámat". Évekkel ezelőtt megírtam...Fele már teljesült is...De vannak rajta még merész álmok. Hova is akartunk mindig eljutni-gondolkodtam-mivel is ajándékozhatnám meg magunkat a 9 éves házassági évfordulónkon? Igaz, bejártuk Skandináviát, de kell még valami élmény, valami, ami maradandó, amit soha nem felejtünk el, hogy igen, ez 2009-ben volt, az "új" életünk kezdetén...Amikor lejártak a vizsgák, ingázások, megmérettetések és idő van annyi mindenre, ami eddig kimaradt. És akkor villámlott belém a felismerés, hát a U2 koncert, évek óta álmodozunk róla. A Piramis koncertet kihúztam már a listáról, 2 éve december 26-án ott zokogtam a boldogságtól az Őszintén akarok élni-re...Felejthetetlen élmény, igazi flow...A legnagyobb flow élmény az életemben...

Szerencsére a U2 pont most turnézik:))) Régóta figyelgetem a koncertállomásokat, sőt a Berlini koncertről is fantáziálgattam, de nem jött össze. A Mesterkurzus szervezőinek, Péterék közbenjárásával megvannak a jegyek augusztus 9-re, Zágrebbe, Horvátországba. A bakkancslista újabb állomása...És akkor a No line on the horizon-t is élőben hallhatom...Hideg futkos a hátamon...



Ede rettenetesen boldog. Legszebb ajándéka eddig. Az ő bakkancslistáján első helyeken szerepelt:) Jó újra tudatosítani honnan jövünk és hova megyünk...És hogy az álmaidért érdemes élni....

Lóci

Imádom Szabó Lőrinc költészetét. A Semmiért egészen ma is egyik kedvenc versem. Különösen A huszonhatodik év (1957) 120 szonettből álló ciklusa tetszik.

És a Lóci óriás lesz...Ezzel a verssel felvételiztem annak idején a tanítóképzőbe.

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Kevesen tudják, hogy Lóci megírta apja végső, kórházi óráit. A kis könyv címe: Az utolsó háromszázöt perc, alcíme: A fiú gondolatai az apa mellett.

"Mindenesetre jelentem: feladatomat elvégeztem. Szabó Lőrincnek nemcsak fia, most már unokája is van. Réka. Van, aki tovább éltesse a géneket! Most 16 éves. Mennyi idős is lesz Réka tízezer nap múlva? Félek, és féltem őt is, könyörtelen, mindig-győztes ellenségünktől, az Időtől! De „Lóci”, talán Lóci, ő örökre hatéves marad. (És én belül, titokban, most és mindörökké, Lóci maradok.)"

Szerintem én is egy örök "Lóci" maradok:)

Teljes szöveg itt:

http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/SZABOL/szabol01654a/szabol01663/szabol01663.html

Ha te tudnád amit én...

Nekem tetszik, sokat hallgattuk útközben: Balkan Fanatik-Ha te tudnád, amit én...

Igényesség vagy igénytelenség?

Sokat gondolkodom arról, hogy feladjam-e, feladhatom-e azokat az elveket, amiket képviselek? Az én elképzelésemben, ha valamit teszel, cselekszel, bármit tanítasz, az nem lehet félmunka.

Igényes vagyok a munkámban és ugyanezt várom el a diákjaimtól is. Időnként túl igényes...

Viszont csak a magas mérce az, ami húzóerejű. Vigotszkij a gyermek legközelebbi fejlődési zónáját az önállóan megoldott feladat (aktuális fejlettségi szint) és a segítséggel megoldott feladat (lehetséges fejlettségi szint) közötti távolsággal értelmezi. Az elmélet szerint egy fejlesztés akkor lehet a legeredményesebb, ha az a legközelebbi fejlődési zónában zajlik. Mindig kell legyen egy legközelebbi fejlődési zóna a saját életünkben is, amerre haladunk...Ha ezt túlléptük, van egy másik legközelebbi és így az egész életünk folyamatos fejlődés. Lehetne ülni a "langymelegben", a megszokottban, a kényelmesben, a "mézmocsárban". Csak megéri?

Egyre érvényesebbek Márai szavai: “És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes.A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot."(Márai Sándor: Füves könyv – Az igényről).

Kérdés az, hogy mennyire kell képviselni ezt csak a saját életünkben, munkánkban és mennyire kell képviselni kifele, a másokkal szembeni elvárásainkban? A válasz: azt kell képviselnünk, akik és amik vagyunk. Ha az igényesség az életünk része, akkor azt. Ha meg nem, akkor nem. Ennyire egyszerű...Aztán akinek nem tetszik, az dolgozza fel:) Az már Gordon szerint nem az én problémám :)

"Az úton önmagadat kell adnod. A világon a legnehezebb dolog olyannak lenni, amilyenek nem vagyunk. Ahhoz, hogy el tudjunk kalandozni önmagunktól, egyre közelebb és közelebb kell kerülnünk ahhoz a valakihez, akik valójában vagyunk. Ez nem nehéz, látni fogod. A legkönnyebb dolog önmagunkat adni. Sokkal nehezebb azzá lenni, amit mások várnak el tőlünk. Ne hagyd, hogy ilyen helyzetbe kényszerülj. Találd meg önmagad, azt, aki vagy, és légy, aki vagy! Akkor egyszerűen csak létezned kell. Akkor másra fordíthatod mindazt az energiát, amit abba öltél, hogy fenntartsd a látszatot. Többé nem lesz látszat, amit fenn kell tartanod. Sem szerep, melyet el kell játszanod. Jelentsd ki: Íme, itt vagyok. Fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok, minden hibámmal és gyarlóságommal együtt. S ha ez nem megy, hagyjatok létezni "(Leo. F. Buscaglia).

Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

Vita folyik akörül, hogy Garcia Marqez melyik könyvét érdemes elsőként elolvasni. Én úgy gondolom, hogy ezzel a regényével azért jó kezdeni, mert felkarolja az író életének történetét, elénk tárja azokat a helyszíneket, eseményeket és személyeket, akik feltűnnek az előző műveiben is. A Vivir para contarla háromkötetesre tervezett mű első részét 2002-ben adták ki, magyarul a Magvető Kiadónál jelent meg 2003-ban, Székács Vera fordításában.

Tizenévesen olvastam Marqueztől a Száz év magányt. Akkor nemigazán tetszett. Talán nem is értettem...Később, amikor az önéletrajzi emlékekkel foglalkoztam és újraolvastam, már teljesen más megvilágításban láttam. Még akkor eldöntöttem, hogy elolvasom a Nobel díjas író minden művét. Az a tény, hogy Dél-Ameriakai, még inkább megerősítette az elhatározásomat:) Majd egyszer, ha lesz időm...Csak vizsga után vizsga és időm legnagyobb részében szakirodalmat, vagy pszichológiával kapcsolatos munkákat olvasgattam. Végre ez az első nyár, amikor nincs vizsga, dolgozatírás és elmerülhetek az olvasásban. Eljött az az idő:)

Nemrég láttam a Szerelem a kolera idején-t, a Marquez regénye alapján készült filmet. A filmet az író maga „Bravo!”-val nyugtázta, a kritikusok ellenben nem viszonyultak túl jól hozzá, azt írták, hogy: „komoly esélyes az egy nagyszerű regényből adaptált legrosszabb film díjára…hagyják a filmet, olvassák el újra a könyvet.” Én is megfogadom a tanácsot, elolvasom azt is. A film szerintem nem rossz...Nekem tetszett és eszembe is juttatta a régi fogadalmamat. Elvittem magammal a norvégiai utazásra a könyvet és belemélyedtem Marquez világába.

Milyen igaz, mindannyian kicsit azért élünk, hogy elmesélhessük az életünket..."Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni". Mesélünk és értelmet teremtünk abban, ami körülöttünk zajlik...Ime egy kis ízelítő a könyvről: http://multikult.transindex.ro/?cikk=2101

Az alábbi sorok is a súlyosan beteg, rákkal küszködő Marquez nevéhez fűződnek. Érdemes megszívlelni őket:

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak ez rongybábú vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodpercnyi fényt veszítünk.
Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak testemet, de lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedés!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek…Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.
Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell felállni.
Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.
Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy „hiszen tudod”.
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, „sajnálom”, „bocsáss meg”, „kérlek”, „köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked. Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap.

…és ha nem teszed meg, az sem érdekes. EZ AZ A PILLANAT…

Én is alig várom, hogy elmesélhessem az utazásaimon tapasztalt élményeket, a világot, ahogy azt a saját nézőpontomból, látószögemből tapasztaltam, láttam, megéltem. Utazás az utakon, amelyeknek van szívük...Ez életem értelme, bejárni és látni a világot, helyeket, embereket, különböző kultúrákat, hagyományokat, ízeket, a más életet...Ezekről hamarosan részletesen itt: http://utakesosvenyek.blogspot.com/

Igy könnyű:)

Hát lejártak azok a szép idők, amikor a "bejárónők" segédkeztek a 200 szendvics preparálásában:) Nincs több ballagás, de úgy gondolom, hamarosan a keresztelők jönnek be eseményként a Bridget klubba:)

Timi, csak nyugodtan vásárolj Pesten, mert bármit veszel, tarthatod nálam:) És ha valamit "el kell dugni", rám és Rékára számíthatsz. Mi már "észrevétlenül" becsempésztünk a lakásba 95 pár fülbevalót és 30 parfümöt:))))

Bridget

Megszületett:)

Az első fejezet olvasható az archívumban, június 22-én:)

Bridget Jones naplója

Timi barátnőmtől kaptam a Bridget nevet és azzal érdemeltem ki, hogy velem mindig történik valami "érdekes", sőt egyenesen kockázati faktor is vagyok időnként:)

Mi hárman, Timi, Réka még én a Bridget klub oszlopos tagjai vagyunk. Elkezdtem írni a történetünket, de annyi minden történt már velünk, hogy mind csak újabb és újabb zárójeleket nyitok, nem érek a végére. Na de hamarosan meglesz:)

Mákvirágok vagy napraforgók? Ezt az Anne Geddes adaptációt egy szülinapomra kaptam Timitől, ő meg a báttyja, Lehel készítették és azóta is egyik kedvencem... Időtlen jóérzés és otthonos hely...

Málnaszörp

Van egy ilyen szelíd nyári világ, málnaszörppel, aludttejjel, citromos vízzel. Aztán van egy másfajta, tűzvésszel, vérrel, kéjgyilkossággal. Valahol a két világ között élek, málnaszörpöt szopogatok, s közben várom a tűzoltókat vagy a detektíveket (Márai Sándor).
Életem mottója is lehetne. Nyugalom és pörgés, csend és zaj, séta és trappolás, kétely és egyértelműség, bonyodalom és egyszerűség. A két világ között, valahol, útközben...mindez igazán én vagyok. Anna, alias Bridget.