A Mesepszichológia 2. ajánlója a Divány.hu-n

http://divany.hu/poronty/2014/09/13/on_mit_mesel_a_gyereknek_a_viselkedesevel/

Két évvel ezelőtt, amikor az őszi könyvipac roskadásig telt önsegítő könyvekkel és szinglis-nyaralós csajregényekkel, igazi felfrissülést jelentett dr. Kádár Annamária pszichológus és egyetemi adjunktus  Mesepszichológia című kötete. Az erdélyi magyar szerző egyik percről a másikra a sztárpszichológusok sorába lépett, a könyv heteken át vezette a sikerlistákat, érzelmi intelligencia-tréningjei és előadásai pedig teltházzal zajlottak országszerte.

Dr. Kádár elmélete szerint minden mese metamorfózis-történetet foglal magába, így tanítanak minket arra, hogyan válhatunk magunk is jobb emberré. A korábbi kötethez hasonlóan a “lélek-mélybúvárkodás” mellett érzelmi intelligencia-fejlesztő meséket is felsorakoztat. 

Életmese-mondás a nap 24 órájában

Dr Kádár Annamária a Mesepszichológia első részében a mese szerepére, az életkori sajátosságoknak megfelelő meseválasztásra és a mese érzelmi intelligencia fejlesztő hatására koncentrált, míg a második részben a szülő-gyermek kapcsolat útvesztőit, azokat a "kényes" nevelési helyzeteket vizsgálja, amelyekben csak a hiteles szülői jelenlét hozhat valódi megoldást.

“A mese az én megközelítésemben nem csak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is - a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal” – véli a szerző, aki szerint a népmese optimista életfilozófiája is akkor lesz igazán gyümölcsöző a gyermek életében, ha azt az édesanya és édesapa saját életmeséje is alátámasztja, hitelesíti.

Az ön meséi inspirálóak?

De mégis hogyan hatnak egy gyerek jellemfejlődésére a környezete “életmeséi”? Dr. Kádár meglátása szerint a csoda a mesében csupán egy fordulat - ahhoz, hogy megtörténjen, a mesehősnek sikeresen végig kell mennie a szükséges lépéseken: komfortzóna elhagyása, életbátorság, perspektívaváltás, rugalmas alkalmazkodóképesség, lassú haladás, erőforrások feltérképezése és kitartó küzdelem.

“Amenyiben megkérdeznénk egy mesehőst, azt mondaná, hogy ő csak elindult, és tette a dolgát a legjobb képessége szerint. Ha csak a végeredményt néznénk, azt látnánk, hogy egyszer elindult a szegénylegény, és láss csodát, az övé lett a királylány, sőt a fele királyság is. De mennyi próbálkozásba, útkeresésbe, kitartó küzdelembe és önzetlen segítségbe került, amíg eddig elért! Hányszor, de hányszor adhatta volna fel, és mégsem tette!” A Mesepszichológia második kötete arra inspirálja a szülőket, hogy a hétköznapi mókuskerékből kiszakadva igyekezzenek hasonlóan inspiráló, ösztönző, lelkesítő történeteket “írni” a mindannapok során.

Nem "megjavítani", hanem meghallgatni

Kádár Annamária iskolapszichológusként is komoly tapasztalatokat szerzett, pályája során pedig észrevette: a gyermek tünetei mögött mindig ott rejtőzik az ő egész meséje - nemcsak az, ami eddig történt vele, hanem a szeretetvágya, elfogadás iránti igénye, álmai, kívánságai és sérelmei, szorongásai, félelmei is. “Minden gyermek nemcsak adottságaiban egyedi, hanem abban a különleges módban is, ahogyan szemléli és értelmezi a világot. Ha türelmesen kivártam, hogy szavaiból, gesztusaiból, tonalitásából kibontakozzon ez a történet, akkor lassan megnyílt, és együtt írhattuk át az életmeséjét úgy, hogy az a továbbiakban támogassa, ne pedig akadályozza őt” – mondja a szerző, aki szerint a gyermek viselkedésproblémája mindig csak a jéghegy csúcsa, és ha szűklátókörű nevelőként, pedagógusként csak ezt próbálja értelmezni valaki, biztosan nem talál valódi megoldást. A “megjavításra” való törekvés helyett őszinte kíváncsiság kell ahhoz , hogy kiderüljön, mitől olyan, a gyerek, amilyen. Ez az ő története, vagyis a saját életmeséje.

Mesélve nevelni - önmagunkat és másokat

Ahogy gyerekként, úgy szülőként is - illetve bármilyen "nevelés" során is - a magunk történeteit meséjük el: “Ebben a mesében helyet kapnak a szorongásaim, félelmeim, kétségeim, ugyanakkor az erőforrásaim, álmaim, vágyaim, céljaim is. Tetteimmel mesélem el, hogy miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben - és azt is, hogy mikor adom fel. Ez a hitem vagy hitetlenségem története is. Megbízom-e abban, hogy egészséges gyermekem képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy versenyhátrányba kerül a többiekhez képest, ezért programszerűen fejlesztem őt? Képes vagyok-e a problémás helyzetekben nyitottan figyelni és rugalmasan alkalmazkodni, vagy mereven ragaszkodom ahhoz, amit egyszer elhatároztam?” – teszi fel a kérdéseket a szerző, aki szerint a gyermeknevelésről vallott gondolataink, a nevelésben alkalmazott módszereink mind-mind minket “mesélnek” el. Mi több, a kötet rámutat, hogy egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermek viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni. Ez is rólunk mesél: melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és mit kezdünk vele, hogyan reagálunk rá.

Kádár Anna szerint a gyermekek bámulatos pontossággal mutatnak rá arra, mi az saját magunkban, amin dolgoznunk kell. A velük kapcsolatos nehézségek jelzések - és egyben lehetőségek is a továbblépésre –, hiszen minden “viselkedési probléma” valójában útmutató: a gyerekek ezekkel hívják fel a figyelet arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk.

Minőségi együtt töltött idő = minőségi változás a szülő-gyerek kapcsolatban

Kádár azt vallja: ha engedjük, hogy a gyermekünk átírja a történetünket, a folyamatban mi válunk tanulóvá. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha valaki elég időt, energiát, és figyelmet szentel a gyermekének. A Mesepszichológia 2. tehát tényleg mindenkinek, de talán elsősorban azoknak szól, akik folyton rohannak, de gyakran már arra sem emlékeznek, hová tartanak. “Azt, aki időnként csendben ül, a felhőket nézegeti, vagy hallgatja, hogyan nő a fű, ma tétlen mihasznának tekintik, és azt sugallják neki, hogy szégyellje magát, gyorsan csinálnia kellene már valamit. Én azonban Eric Frommal értek egyet, aki azt állítja, hogy a koncentrált elmélkedés a legmagasabb rendű tevékenység, amely csak a belső szabadság állapotában lehetséges. Ettől ma mintha nagyon eltávolodtunk volna” – írja a kötetben.

A könyv arra “nevel” nagyokat és kicsiket, hogy kármilyen erővel próbál is minket a világ belekényszeríteni a folyamatos rohanásba, időről időre tudatosan szakítsuk ki magunkat belőle. A szülő-gyermek kapcsolat épp ezekben a szünetekben épül a legtöbbet.

Mesepszichológia 2.: ne hagyd, hogy a szürke felnőttlét bedaráljon! Gyöngyi Annamária ajánlója

http://ujkonyvek.egologo.transindex.ro/2014/11/07/mesepszichologia-2-ne-hagyd-hogy-a-felnott-let-szurkesege-bedaraljon/

Szülőként szinte naponta elbizonytalanodunk, és felmerül bennünk a kérdés, hogy ezt most hogy csináljam? Vajon jól csinálom? Tisztában vagyunk az egyik „aranyszabállyal”, hogy legyünk következetesek, de valószínűleg félreértjük, és ezért azt tapasztaljuk, hogy hiába ragaszkodunk mereven valamilyen megrögzött elképzeléshez, milyen nehéz azt a nagyon sokféle, különböző módon problémás és kényes helyzetekben betartani – főleg, ha már éppen az önuralmunkat sem bírjuk megtartani.

Kádár Annamária második, Útravaló kényes nevelési helyzetkehez című könyve éppen az ilyen esetekben próbál meg segítséget nyújtani. És mint minden jó gyereknevelésről szóló könyv, természetesen elsősorban az önismeretről és önmagunk formálásáról szól. Szülőként gyakran érezhetjük úgy, hogy most vallottunk kudarcot, és ez már a végső határunk, ennyire tudunk „elég jó szülők” lenni. Pedig vannak még erőforrásaink, csak meg kell őket keresni.

És egyáltalán nem segít ezen, hogy ezerféle – kéretlen vagy kért – jó tanácsot kapunk minden irányból, nap mint nap, mert – ahogy a szerző is megfogalmazza – a gyerekneveléshez mindenki ért, főleg ha a mások gyerekéről van szó. És ott van a másik, tipikusan mai probléma: az interneten próbálunk meg instant válaszokat kapni, és nem biztos, hogy éppen a jóra fogunk rátalálni. Főleg, hogy nem is létezik univerzálisan jó válasz, amely minden gyerek esetében és minden helyzetben ugyanúgy érvényes lenne.
De akkor mit tehetünk? Hallgassunk az ösztöneinkre? Az igazság az, hogy gyakran épp azok nem súgnak semmit vagy kifejezetten tévútra visznek, állítja a pszichológus szerző. Mert amit mi esetleg ösztönösnek gondolunk, az tulajdonképpen „nem más, mint különböző bennünk kavargó elképzelések, elméletek, előítéletek, vágyak és félreértések elegye”. Vagy valami, amit szüleinktől kaptunk hozományul, és eszünkbe sem jutott kételkedni benne.

Saját életmesénket meséljük

A Mesepszichológia 2. legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy nagyon optimista, nagyon szerethető stílusban ad útmutatást, amiből könnyen erőt és magabiztosságot meríthetünk. Meggyőz minket arról, hogy mennyire fontos a „hiteles szülői jelenlét”, amit a saját életmesénkkel adunk át a gyereknek. Ahogy a korábbi kötetben a mesehősöktől való tanulásról, a velük való azonosulásról esett főleg szó, most azt is mellé emeli, hogy a nevelés során folyamatosan a saját élettörténetünket is meséljük a gyereknek. És ennek a történetnek hitelesnek és követhető példának kell lennie, mert ebből derül ki a gyerek számára, hogy kik vagyunk valójában: „miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és az is, hogy mikor adom fel”.

Ehhez pedig nagyon is szükségünk van a saját szabad, játékos, gyermeki énünkre, amely a gyerekünkkel együtt örömmel és lelkesedéssel tudja felfedezni a világot – ezért kell tudatosan védenünk, megóvnunk. Nem egyszerű feladat, sajnos sok felnőttnek már nem is igen sikerül kizökkennie az állandó fásultságából – és gyakran a gyereknek is ezt az egy „megoldási” mintát mutatjuk: a beletörődést. Kádár Annamária azt írja erről: „Nem szeretnék olyan világban élni, amelyik csak a szükséges és kötelező dolgokról, a túlélésről, a problémamegoldásról és a haszonszerzésről szól.”

Mérei Ferenc Kurt Lewin korábbi híres kísérletét (ezzel eredetileg a különböző vezetési stílusokat vizsgálták) ismételte meg óvodásokkal, amelyben arra volt kíváncsi, hogy a nevelési stílusok – autoriter, demokratikus, ráhagyó – hogyan hatnak a gyerekekre. Nagyon tanulságos, hogy melyik légkörben teljesítenek a legjobban a gyerekek, és melyikben érzik a legjobban magukat: mert a kettő nem egyezik meg, és bár rövid távon talán az autoriter tűnhet hatékonyabbnak, ennek következményei hosszú távon nagyon súlyosak lehetnek.

Helyzetfüggő nevelés

A szülők gyakran gondolják úgy, hogy a különböző módszerek közül választaniuk kell egyet, és ebben következetesnek maradniuk. Ha pedig az adott helyzetben nem működik, akkor az azt jelenti, hogy ők buktak meg, hogy ez volt például a túl engedékeny nevelési stílusuk kudarca. Erre javasolja megoldásként a szerző a helyzetfüggő nevelést, amelynek lényege, hogy mindig éberen figyelünk a pillanatra. Ha kell, egy lépést hátra is léphetünk, hogy jobban rálássunk, és megpróbáljuk meghozni az adott körülményeknek leginkább megfelelő döntést. A vezetéselméletekből kölcsönözve a fogalmakat, lehet ugyanaz a szülő egyszer előíró, rendelkező, máskor magyarázó, meggyőző, lehet bevonó, együttműködő vagy pedig éppen delegáló. A lényeg, hogy ne veszítse el a rugalmasságát és amindfulness-ét (vagyis éber tudatosságát): úgy nézzen arra a helyzetre, mintha most először történne meg vele. Ne hagyjuk, hogy teljesen elmerüljünk a teendőinkben, problémáinkban és mindent ennek szűrőjén keresztül lássunk – tanácsolja a szerző. És igen, legyünk hálásak, hogy ebben egy nagyon jó segítőtársunk van: a saját gyermekünk.

Dackorszak, testvérféltékenység, félelmek és szorongások, gyász – külön fejezetek szólnak ezekről a nagyon nehéz élethelyzetekről, amelyekkel szülőként előbb vagy utóbb szembesülni kell. És éppen ezek azok, amikor a szülő leggyakrabban tapasztalja meg a saját tehetetlenségének érzését. A dackorszak idején például teljesen eszköztelennek gondolhatja magát, és a helyzet kezelésére tett kétségbeesett próbálkozások – magára hagyni, hadd hisztizzen egyedül, leönteni egy kis vízzel, kemény büntetés – vagy csütörtököt mondanak, vagy pedig annyira távol állnak a szülő attitűdjétől, hogy képtelen a gyakorlatba ültetni őket. Itt is az segíthet, ha meg tudjuk keresni a saját, személyre szabott megoldásunkat, ami nekünk és a gyereknek egyaránt éppen a legjobb.

Minden témakor esetében megkapjuk a kapaszkodót, hogy hogyan segíthet ebben a mese, hogy a mesehőssel való azonosulással révén hogyan tud a hallgató is fejlődni és megoldásokat keresni, és végül, a vándorlás végén, ő maga is megváltozni. Iskolapszichológusként Kádár Annamária is megtapasztalta, mennyire fontos, milyen sokat segít, hogyha a gyerekkel sikerül „átírnia” a saját történetét, kijavítani benne a narratív hibákat, előhívni a rejtett erőforrásokat. És a mesék éppen erre nagyon jók: útmutatót szolgálhatnak annak, aki önmagát keresi a világban.

Egy „hibáját” tudom csak felróni a könyvnek: az első, valóban nagy sikerű kötet után biztosan sokan várták a folytatást, sürgették a szerzőt, és néha úgy érezhetjük, hogy túl hirtelen ér véget egy-egy fejezet, a szülő még szívesen olvasna további példákat, ötleteket, amelyek valóban közelivé hozzák a megoldásokat.

De szerencsére ezért némiképp kárpótol egy olyan lista, amely a Kádár Annamária által megfelelőnek tartott mesekönyveket ismerteti, illetve minőségi gyerekirodalmat is ajánl, korosztályok szerint csoportosítva. Nagy segítséget jelenthetnek a gyerekkönyvek dömpingjében gyakran magát elveszettnek érző szülő számára, aki csak miután felolvas néhány mesét a frissen szerzett, nagyon szépen illusztrált meséskönyvből, akkor döbben rá, hogy mennyire melléfogott ezekkel a történetekkel, amelyek semmiféle tanulsággal, de még csak igazi élménnyel sem szolgálnak a gyerek számára.

Végezetül itt a kedvenc gyerekversem a könyvből, de van még több hasonlóan jó:

Anyuban azt nem bírom,

Hogy mindenre tud mondani

valami okosat.

Ha azt mondom,

Hogy minden olyan unalmas,

hogy semmi kedvem suliba menni,

hogy utálom Kerstint,

hogy szorít az új trikóm,

ő már mondja is,

hogy majd megjön a kedvem,

hogy tegnap még szerettem Kerstint,

és hogy vegyél fel másik trikót!

Az ember még csak nem is unatkozhat

Nyugodtan.

(Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom)

A Mesepszichológia 2. könyv ajánlója az Origón

http://www.origo.hu/kultura/20141031-fogalmunk-sincs-hogy-mukodik-a-gyerek.html

Kádár Annamária a szülő-gyerek viszony buktatóival foglakozik Forrás: Origo

Mindenki volt gyerek, mindenkinek voltak szülei, vagy ha nem, hát valamiféle szülőpótlékai. Valamennyiünk életét, személyiségét alapvetően meghatározza, milyen családban nőttünk fel. Freud óta azt is tudjuk, hogy felnőttkori döntéseinket vagy ösztönösnek vélt reakcióinkat sokszor olyan tapasztalatok irányítják, amelyekre nem is emlékszünk. Persze a gyereknevelés olyan, mint a politika. Mindenki ért hozzá, de senki sem csinálja jól.

Hatalmas kitolás az emberrel, hogy képtelen visszaemlékezni élete legfontosabb, bizonyos értelemben legkreatívabb szakaszára (soha többé nem szívunk magunkba annyi tudást, mint ekkor), az első két-három évre.

Legtöbb felnőtt képtelen gyerekfejjel gondolkodni

Ha fel tudnánk idézni csecsemőkori félelmeinket, rácsodálkozásainkat, szorongásainkat, örömeinket, ha képesek lennénk újra meg újra szűz szemmel nézni a világra, semmi gondot nem okozna számunkra a gyereknevelés, hiszen pontosan értenénk a csecsemők és a kisgyerekek érzelmi, indulati reakcióit, kitöréseit, igényeit, szükségleteit. Ha így lenne, tévedhetetlenül tudnánk, mikor mire van szükségük.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy a legtöbb felnőtt számára komoly gondot okoz a gyermeki látószög megértése, figyelembevétele, vagy akár csak puszta érzékelése is. Az elmúlt évszázadok során a gyerekkorra úgy tekintettek, mint a bárányhimlőre: kellemetlen, ezért a legjobb hamar túlesni rajta.

A jó gyerek ismérve az volt, hogy a lehető leghamarabb felnőtt. Nem beszélt feleslegesen, nem piszkította össze a ruháját, azt ette, amit kapott, ugrott az első szóra, és soha semmilyen körülmények között nem nyilvánította ki az akaratát. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy jól idomított kutya vagy egy kellően alázatos szolga.

A gyerek nem alattvaló, hanem partner

1900-ban jelent meg a svéd tanítónő, Ellen Key (1849–1926) forradalmi műve, A gyermek évszázada.  Ezt tekintik a reformpedagógia első kiáltványának, amely új, egyenrangú viszonyt hirdetett felnőtt és gyerek között. Azóta tényleg sokat változott a szemléletünk. A demokratikus társadalmakban ma már kevesen gondolják, hogy a gyerek csupán állati ösztönökkel rendelkező félember, akit akár erőszakkal is a társadalom hasznos fogaskerekévé kell formálni.

Az évszázados beidegződésektől azonban nem könnyű megszabadulni. Ha intellektuálisan be is látjuk, hogy a gyerek nem alattvaló, hanem partner, nem megformálandó gyurma, hanem érzékeny növény, amelyet nekünk kell ellátnunk az élethez szükséges tápanyagokkal, zsigereinkben akkor is ott hordozzuk nagyanyáink, dédanyáink hiedelmeit és a hozzájuk kapcsolódó rossz reakciókat.

Jó esetben van valamilyen elképzelésünk arról, hogy milyen szülők szeretnénk lenni, amikor belevágunk életünk talán legnehezebb vállalkozásába. Aztán a gyerekkel töltött mindennapok egy sor olyan helyzetet teremtenek, amellyel nem tudunk eredeti elképzeléseink szerint megbirkózni. Nem józan belátásból, hanem zsigerből cselekszünk, akaratunk ellenére is a belénk égett szülői minták lépnek működésbe.

Az anyai ösztön nem megbízható szeretetforrás

Igenis fontos, hogy tájékozottak legyünk, ha már egy emberi lény gondozására adjuk a fejünket. E tekintetben szerencsés korban élünk, Freud és Ellen Key óta tonnányi szakirodalom született, amely a gyerek fejlődésével, illetve a hiteles, „elég jó” szülői magatartásformákkal foglalkozik. A témáról nem lehet eleget beszélni, különösen, ha olyan világos, közérthető nyelven teszi ezt valaki, mint Kádár Annamária nemrég megjelent Mesepszichológia 2. című könyvében.

Gyereknevelésről szóló könyvek kapcsán gyakran elhangzik az a népi bölcsesség, hogy márpedig az ilyesmit nem könyvből kell tanulni, az anyai ösztön majd mindent megold. Csakhogy az elmúlt évtizedek gyerekkor-történeti kutatásai éppen arra mutattak rá, hogy ez a bizonyos ösztön nemigen működik, vagy legalábbis könnyen felülírható az éppen aktuális társadalmi normáknak megfelelően.

Hogy csak egy példát említsek: Európában évszázadokon keresztül masszívan tartotta magát a bérdajkaság intézménye. Nemcsak a gazdag nők, a kevésbé tehetősek is odaadták pár napos csecsemőjüket egy vadidegennek, hogy aztán akár évekig felé se nézzenek. A csecsemők több mint fele belepusztult a ridegen tartásba, a szokás mégis érvényben maradt, minden anyai ösztönt meghazudtolva.

A gyermek tízparancsolata szüleihez

1. Légy gyerekes! Ez sokat segít nekem a felnőtté válásban.

2. Fogd meg, és engedd el a kezem! Mindegyiket, amikor kell.

3. Közös élményeink, szertartásaink a legnagyobb kincseink. Legyen időd az apróságokra!

4. Ne hasonlíts engem senkihez! Én én vagyok, és így vagyok jó.

5. Bízz bennem! Nem a te álmaidat váltom valóra, hanem a sajátjaimat. Tudj örülni ezeknek!

6. Én vagyok a te királylányod/királyfid. Értékes vagyok. Szeress feltétel nélkül!

7. A legnagyobb ajándék, amit adhatsz, az idő a véges életedből.

8. Mesélj nekem a saját gyerekkori élményeidről!

9. Mutasd ki az érzéseidet! Beszélj az örömeidről és a fájdalmaidról. Így én is legyőzhetem belső sárkányaimat.

10. Legyen türelmed kivárni munkád eredményét! Sokszor úgy érzed, hiábavalók az erőfeszítéseid, de a jó példa sosem marad hatástalan.

(Kádár Annamária írásának némileg átdolgozott, rövidített változata)

Tudás nélkül nincs szeretet

Kádár Annamária könyve azért nagyszerű, mert mindenféle tudományos okoskodás és kioktató felhang nélkül vezeti el az olvasót ahhoz a felismeréshez, hogy tudás nélkül nincs szeretet. Ha nem ismerem a gyerek életkori sajátosságait, fejlődésének alapvető fázisait, a legnagyobb jó szándék mellett is egész életére kiható hibákat követhetek el.

Kádár Annamária ebben a könyvben a szülőket leginkább megterhelő kisgyerekkori problémákra fókuszál: a dackorszakra, a testvérféltékenységre, a kiskori szorongásokra és a családban előforduló halálesetekre. Nem jól bevált recepteket kínál, hanem érzékenyít.

Nem állítja, hogy tanácsait követve könnyű lesz elviselni kétévesünk hisztikorszakát, de rávilágít a dac okaira, értelmére, sőt hasznára, és ezzel nagy terhet vesz le a szülő válláról: a szégyenét. Legtöbben ugyanis azért viseljük nehezen ezt az időszakot, mert gyerekünk folyton kínos helyzetekbe hoz minket.

Ki ne lett volna szenvedő alanya vagy szemtanúja efféle jelenetnek: a gyerek üvöltve veti magát a földre, mert nem hajlandó továbbmenni, vagy mert nem kap meg valamit a boltban? Szinte mindig akad ilyenkor valaki, aki fontosnak tartja megjegyezni, hogy „ha az én gyerekem viselkedne így, megkapná a magáét”, vagy „milyen szülő az ilyen?”.

A hiszti az egészséges gyerek függetlenségi nyilatkozata

Ha egy hatévesről van szó, a dolog hátterében valószínűleg a szülő-gyerek kapcsolat hibás működése áll. Ha viszont egy két-három éves viselkedik így, akkor csupán a személyiségfejlődés egyik legjelentősebb állomására érkezett. A dackorszak nem a szülő ellen indított háború első felvonása, hanem az első lépés azon az úton, hogy gyerekünkből „egészséges önértékelésű, magabiztos felnőtt váljék, aki ki tudja nyilvánítani saját szándékát, és meg is tud küzdeni érte”.

Ha a gyerek függetlenségi nyilatkozatát hadüzenetnek tekintjük, és minden egyes megnyilvánulását erőszakkal letörjük, arra tanítjuk, hogy az akaratérvényesítés rizikós dolog, amit többnyire megtorlás követ. Nem nehéz elképzelni, milyen sors vár rá felnőttkorában családtagként, munkavállalóként, állampolgárként.

Ha megértjük a dackorszak jelentőségét, könnyebben elviseljük a nehézségeit. Ha sikerül felállítanunk a megfelelő szabályokat, azzal létrehozunk egy biztonságos teret, amelyen belül aztán a gyerekünk már kétévesen is hozhat önálló döntéseket. Legyünk empatikusak, értsük meg, mennyire fontos ez.

Vajon hogy viselkednénk mi, ha az életünk menetére semmilyen befolyással nem lennénk? Ha minden minket érintő kérdésben más döntene a fejünk felett? Ha egy lépést sem tehetnénk valaki más engedélye nélkül? Egy hároméves gyerek már millió dolgot szeretne tenni, amire az életkoránál fogva még képtelen. Ha segítünk neki, könnyebben viseli majd az elkerülhetetlen frusztrációt.

Nem lehet parancsra szeretni a testvérünket

Emlékszem egy anyukára a játszótérről, aki áhítatos hangon nyilatkoztatta ki anyatársainak: „Annál nagyobb ajándékot nem adhatsz a gyerekednek, mint hogy testvére születik.” Csak pislogtam rá tisztes távolból, és arra gondoltam, az élethazugságoknak vége-hossza nincsen. Kádár Annamária ezt a kérdést is üdítően józanul és gyakorlatiasan kezeli.

Hogy megértesse a szülőkkel, mit érezhet az elsőszülött, ha egyszer csak új baba kerül a házhoz, a következő példával él: képzeljük el, hogy a párunk egy napon egy másik nővel/férfival állít haza, és arra kér, legyünk hozzá kedvesek, sőt örüljünk neki. Majd biztosít bennünket: attól, hogy ezt a másikat is szereti, az irántuk érzett szeretete semmivel sem lesz kevesebb.

Nyilván sokan felhördülnek, mennyire nem helyénvaló ez a példa. Miért is? Miért hisszük, hogy a gyereknek szeretnie kell valakit, akit nem ismer, és akinek a megjelenését nem ő idézte elő? Sok felesleges bűntudattól és szorongástól szabadítanánk meg elsőszülöttjeinket, ha nem várnánk el tőlük feltétlen odaadást, hanem elismernénk ambivalens vagy akár tisztán elutasító érzéseinek jogosultságát.

Önismeret nélkül nem lehetünk hiteles szülők

Mindehhez persze a szülőnek megfelelő önismerettel kell rendelkeznie. Ha ő maga olyan családban nőtt fel, ahol a negatív érzéseit soha nem mutathatta ki, mert azonnal retorzió (büntetés vagy elutasítás) járt érte, akkor egykori féltékenységére ma is erős bűntudattal emlékezik, vagy – ez talán még gyakoribb – egyáltalán nem emlékszik rá.

Ismertem egy lányt, aki állította, hogy soha nem volt féltékeny a húgára, viszont betegesen irigykedett minden barátnőjére – szép példa arra, hogy az érzések tiltásra nem tűnnek el, csak átalakulnak. Ha felnőttként nem nézünk szembe gyerekkorunk kínzó érzéseivel, félelmeivel, nem leszünk érzékenyek saját gyerekeink hasonló problémáira sem.

Kádár Annamária nagy erénye a gyakorlatias és végtelenül demokratikus gondolkodásmód. Azon túl, hogy élvezetesen, nagy mesélőkedvvel, sok-sok hétköznapi példán keresztül tálalja a pszichológiai ismereteket, szülőknek szóló tanácsaiban nyoma sincs tudós felsőbbrendűségnek. Pontosan tudja, hogy a szakma, amelynek szenvedélyes gyakorlója, nem annyira tudomány, mint inkább művészet. Leginkább az önismereté.

„Tudom, ez a létező legfárasztóbb nevelési tanács, de meggyőződésem szerint az egyetlen, ami valóban működik: önmagunkat alakítsuk olyanná, amilyenné gyermekünket nevelni szeretnénk!” Tuti recept, egyszerre univerzális és individuális. Mellesleg minden emberi kapcsolatra érvényes. Viselkedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy mások viselkedjenek veled.

Ezt olvassuk télen a gyerekekkel

http://www.origo.hu/karacsony/ajandekotlet/20141128-teli-mesegyujtemeny.html